St. Louis és Vidéke, 1967 (55. évfolyam, 1-26. szám)

1967-10-06 / 20. szám

1967. OKTÓBER 6. ST. LOUIS ÉS VIDÉKE Magyarország és Románia a bécsi atomkonferencián Az Egyesült Államok ötszörösére emeli atombombáinak számát Az állandó jellegű Nemzetközi Atomenergia Bizottság tizenegye­dik konferenciáját az elmúlt héten tartották meg Bécsben, a bizottság székhelyén. Ezen a konferencián is élesen kiütközött, hogy Magyaror­szág és Románia egymással hom­lokegyenesen ellentétes külpoliti­kai orientációt képviselnek. Magyarország rendületlenül kitart a Szovjetunió érdekei­nek a képviselete mellett, míg Románia egyre jobban függet­leníti magát a varsói paktum államaitól, amelyek többé-kevésbé szovjet­orosz járszalagon politizálnak. Míg a magyar delegátus Nyugat­németországot okolta azért, hogy az a tóm bőm ba - ti 1 a lm i egyezmény n*ég mindig nem jött létre, addig a román delegátus ugyanolyan jogo­kat követelt a kisebb államoknak is, mint amilyeneket az Egyesült Államok és a Szovjetunió vindikál­nak maguknak az atombomba-tilal­mi egyezmény tervezetében, azon­kívül Vörös Kína és Keletnémet­ország felvételét kérte a bizott­ságba. A román magatartás elsősorban a Szovjetunió álláspontjával nem egyezik, mert Vörös Kínának is be­leszólási jogot akar adni az atom­bomba - monopólium irányításába, de nem egyezik azért sem, mert Nyugatnémetország magatartásá­ban nem lát háborús veszélyt, mint a magyar kommunisták, akik a Szovjetunióval együtt azt állít­ják, hogy Nyugatnémetország re­­vansra, újabb háborúra törekszik régi határainak és a német egység­nek a helyreállítása érdekében. De ha így lenne is, a nyugatnémet törekvések semmi esetre sem veszélyez­tetnék Magyarországot, sőt el­lenkezőleg, magyar érdekeket is képviselnének. Legalább is elvileg, mert még min­dig nem mondtak le önként a Né­metország, Anglia, Franciaország és Olaszország között a második világháború előtt létrejött münche­ni egyezményről, amely lehetővé tette az akkori Délkeleteurópa új­járendezését, amelyből Magyaror­szág csak profitált. Egyébként az atom bomba-tilal­mi egyezmény aláírása veszélyben van. Az Egyesült Államok most bejelentette, hogy a hordozó rakétákra szerelhe­tő atombombák számát az el­következő öt évben az ötszö­rösére emeli, hogy adott eset­ben lehengerelje a Szovjetunió védelmi rendszerét, amely rakétaellenes rakéták kilö­vésében érvényesülne. Az atom­bombák szaporításával előálló ha­tásfokot megkönnyíti az a legújabb technológiai módszer, amely lehe­tővé teszi, hogy egy rakétára tíznél is több atombombát szereljenek és azokat már ellenséges terüle­ten osszák szét különböző cé­lok felé. A világpolitikai helyzet, ahe­lyett, hogy enyhülne, egyre feszül­tebb lesz. Sajnos, úgy látszik, hogy U Thantnak igaza van: a har­madik világháború aligha lesz el­kerülhető. VOLTUNK, , LESZÜNK! (+) Legutóbb a washingtoni siratófal előtti panasz­kodásról írtam. Arról, hogy itt, a bőség földjén szegénynek érzik magukat az emberek, hogy az erő országában félelemérzettel küzködnek, hogy értékítéleteik eltorzultak .röviden: hogy életük va­lahol, valahogy rövidzárlatot kapott. „Minden egész eltörött, Minden láng csak részekben lob­ban” — ahogy a költő mondotta. Azt is mondtam, hogy ezt a belső emberi ösz­­szeomlást az a vágtató tájfun okozza, aminek „má­sodik ipari forradalom” a neve. Az első ipari forradalom is szétrázta a közösség eresztékeit és helyükbe új képleteket teremtett. James Watt esetlen, gyenge kis gőzgépe óriási for­radalmat indított el. Technikai téren véget vetett a szerszám tizenháromezer éves uralmának és meg­teremtette a gépek korszakát. Útjára bocsátotta az energiák forradalmát is és az addig kizárólagos izomerőt a gőz, gáz, villamosság és a robbanó mo­tor erejével helyettesítette. Társadalmi szerkeze­tünkben elseperte a feudális-merkantil államot és megteremtette a kapitalizmus gazdasági és a de­mokrácia politikai rendjét. Majd — a kezdeti, em­bertelen tömegnyomor után — kialakította a mai jóléti államot, amely a marxizmust, ami eleinte a kapitálizmus halálos rákos daganatának látszott, csúf szemölccsé zsugorította. Mégis, ez a diametrikus változás nem pusztítot­ta el az ember benső lényét. Ez a nagy változás ugyanis — kirobbanásának kezdeti szakaszától el­tekintve — aránylag lassan lépdelt előre, a nyuga­lom szüneteinek közbeiktatásával, amikor az em­ber hozzá igazodhatott az addigi változásokhoz. Az ember tehát együtt haladhatott a saját haladá­sával és örülhetett annak. A Tegnapból mindig a Mába lépett. De az első ipari forradalom alig másfél évszázad­ig tartott, azután megindult a második. Tulajdon­képen nem lehet anyakönyvezni a születésnapját, mert nem gyakorlati találmánnyal kezdődött, mint amilyen a gőzgép volt, hanem az emberi agy titok­zatos laboratóriumának mélyén. Ezért szokták tu­dományos forradalomnak is nevezni. Ha találgatni akarunk, talán azt mondhatnánk, hogy Ernest Rutherford brit tudós indította el, ami­kor kételkedett abban, hogy az atom az anyag leg­kisebb része és reaktorában bombázni kezdte azt. Ezzel kiváltotta a nukleáris forradalmat. De talán Albert Ernsten volt az elindítója, aki az egész fizi­kai világhoz való viszonyunkat megváltoztatta. A newtoni két-dimenziós fizikát elseperte és háróm­­dimenziós- csodavilággá bővítette, amelyben két különböző pont, igenis, lehet ugyanabban az idő­ben ugyanazon a helyen. A tudomány irtózatos viharszerű átalakulását ugyanilyen szédítő iramban követte az alkalma­zott technológia. Ez a tájfun már elállította a léleg­zetünket. Fuldokolni kezdtünk. Túlsók volt ah­hoz, hogy megemészthessük. A változást, amely egyetemes és szüntelen, csak érezzük, de nincs időnk befogadni. A hurricane szemében, a szél­­telen szigeten lapulunk és rettegve nézzük a körü­löttünk forgó, eszeveszett vihart. Reggelre, ami­kor felébredünk, megdőlt már ami még tegnap ál­lott. Naponta új csodák, új problémák meteorraja esőzik ránk, egyszerűen nem tudunk lépést tarta­ni velük. Ez a mai ember tragédiájának a forrása. Eddig: a Tegnapból az új Mába léptünk, de most mindig a folytanas, utolérhetetlen Holnapban élünk. Szem-, tanúi vagyunk a jövőnek. Elszakadtunk az intellek­tuális környezetünktől. Ami megmaradt számunk­ra, az rom, amihez pedig igazodnunk kellene, már régen elébünk vágtatott. Ha meg is próbálunk va­lahogyan alkalmazkodni, magunkévá asszimilálni az idegen változásokat, ez csak mimikri. Bensöleg az örök Tegnapban maradunk, mert hiszen a Ma is múlt a vágtató forradalomhoz viszonyítva. Megváltozott az egész szellemi-lelki környeze­tünk, amikben születtünk és — legalábbis részben — felnőttünk. Megváltozott körülöttünk a földrajz, országok tűntek el és újak születtek. Megváltozott a világ szemlélete: új eszmék alakultak ki és mi csak reménytelen Hamletként töprengünk a régi­ek romjain. A bűnt betegséggé cirógatták a pszi­chiáterek. Ifjúságunk ideáljai — a hazafiasság, hű­ség a fajtánkhoz, önfeláldozás a közösségért — szakállt eresztettek és piszkos rongyokban, lelógó hajjal szívják a marijuanát. A hittől, amit Istentől kaptunk, felvilágosult közömbösség, vagy „Isten meghalt” mozgalom lett. Folytathatnám még. Minek? Mintha csak rajtunk akarná demonstrálni a jövő tudománya a gravitáció megszületését — súlyta­lanná váltunk, relatívvá bizonytalanodtunk. A kér­lelhetetlen Holnap lekörözte a mi Tegnapunkat: bennragadtunk valahol a Voltban. Nem csak mi, hanem még sok új nemzedék is, ami utánunk kö­vetkezik. Az Ember lassúbb, mint a tudomány Apo­kalipszisei — véglegesen és könyörtelenül magá­ra maradt. Magányosságunk keserű felismerésének óráiban hányszor fohászkodunk a költői ábránddal: Forgas­sátok vissza a világot és adjátok vissza nékünk a Tegnapot! De a történelmi Tegnapot soha többé nem lehet már visszahozni. Az Ember tizenhárom­­ezer éven át mindig a Tegnapban élt, most néhány évtized alatt a Holnaputánba vágtatott. Nekünk, magyaroknak különösen nagy fájdalom ez, mi a magunk magyar Tegnapját is siratjuk. Me­nekültünk az izmussá forradalmosított ember elöl és egy még annál is brutálisabb technikai forra­dalomba jutottunk. De, vajon, elmenekülhettünk-e a mi magyar Teg­napunktól? Elszakadhattunk-e a sok ezeréves ma­gyar gyökértől? Vajon, nem éppen ez a szalmaszál, amibe belekapaszkodhatunk, ami átment bennün­ket, a Tegnap maradékait, a Holnapba? Én nem csak hiszem, hanem a meggyőződésem is, hogy ez a bennünk élő magyar Tegnap ment meg bennünket az elgépesedés szörnyű leprájától. Ez az élő magyar Tegnap az, ami nem engedi tran­­zisztorizálni a lelkünket, komputerré átváltani gon­dolkodásunkat, a megadás közömbösségévé lan­­gyítani a hitünket. Mi sokezer éven keresztül a folytonos változá­sok panorámájának népe voltunk. Soha nem áll­tunk meg, mindig haladtunk előre valahova. Mi mindig versenyben maradtunk a Holnappal, faji életünk függött attól, hogy együtt változzunk a változással. Én hiszem, hogy van bennünk valami titokzatos erő, ami őseink génjeivel együtt vándorolt velünk és ami több volt a tatárnál, töröknél, szlávnál és germánnál, amivel minden nekünk ásott sírt átug­rottunk a Holnapba. Ennek a szörnyű technológiai viharnak a tehe­tetlen kétségbeesése is idegen tőlünk. Panaszko­dunk, mert emberek vagyunk, de nem adjuk meg magunkat, mert magyarok vagyunk. Mi tudjuk, hogy a lélek sohasem alszik ki bennünk, sem itt, sem odahaza. Az Istenhit bizonyosságával tudjuk, hogy küldetésünk van itt is, otthon is. Feladatunk van, mint a kicsi szikrának, amely hatalmas mág­lyákat gyújt, a csipetnyi kovásznak, amely megke­leszti a mindennapi kenyeret A mi küldetésünk, megőrizni magunkban és az utánnunk következőkben az örök és változatlan lelket, amelyet Krisztuskeresztként mindig a vál­­lainkon hordoztunk és amely faji továbbélésünk minden halálos sorompóját felhúzza előttünk. Ez az élő, örök magyar lélek határozza meg a küldetésünket. Csak hinnünk kell benne! Hinni és hirdetni kell, hogy mi az emberi híd népe vagyunk, akik a Tegnapból mindig a Holnapba ívelünk, bár­milyen vihar keresztezi is utunkat és ezen a szivár­­ványhídon átmentjük a jövőbe a gépesített Ember kiselejtezett lelkét. Nem a csodák vágya ez, hanem az Istenhez és fajtájához hű maradt ember hite, akinek nem kell visszaforgatni a világot, hogy találkozzék a Teg­nappal és az abból sarjadó Holnappal. Voltunk, vagyunk, leszünk! A William Fenn konvenciója visszautasítja a vádakat! Nagyon sajnálatos volt, hogy a William Penn Fraternális Egyesü­let huszonhatodik Kenvenciőja előtt, két magyar napilap, a „Sza­badság” és az „Amerikai Magyar Népszava” vádakkal támadta meg az Egyesület elnökét és az igazga­tó tanácsot, azt állítván, hogy tör­vénytelenül nagy összegeket köl­töttek el, elvesztegetvén az Egye­sület vagyonát egy reménytelen és haszontalan törvényszéki perben, mely nem a William Penn érdeké­ben történt, hanem inkább egy testvéregyesület, a Bridgeporti Szövetség (American Life Insuran­ce Association) egynéhány egyéni tagjának személyes ügye volt. A cikkek aláírás nélkül jelentek meg és ezért a rosszakaratú táma­dás íróit nem ismerjük. Feltételez­zük ezért, hogy szerkesztői vezér­cikkek voltak. Az Egyesület tiszt­viselői és igazgatói, akik a William Penn Fraternális Egyesület ügyei­nek irányítására a felelősséget el­vállalták, tudatában voltak annak a ténynek, hogy ezek a cikkek igazságtalanul támadták meg azo­kat a tisztviselőket és igazgatókat, akik szeretett Egyesületünk hala­dását legjobban elősegítették. A be nem avatottak bizonyára meglepődhettek e cikkeken, de a magyar olvasó közönség ama pa­rányi része, amely e napilapokat olvassa, nagy többségben tudhat­ta és tudta, valamint a Konvenció delegátusai is tudták, hogy a ma­gyar sajtót megint arra használták fel, hogy rendbontó és bomlasztó cikkeket közöljenek, amelyek az igazságnak ellenkezőjét írták. Efe­lett minden jóérzésű ember csak sajnálkozni tud. Az igazság az, hogy egy olyan demokratikusan irányított frater­nális Egyesületben, mint a Wil­­: Ham Perm, az ellenőrzésnek és Íj egyensúlyoknak jól kitervezett ; rendszere áll fenn, és nagyobb cse­­lekmény nem történhetik az igaz­l^atöság tudta, b-eleegyezése és irá­( nyitása nélkül. Az Ellenőrző Bi­zottság minden hat hónapban át­vizsgálja a könyveket és minden kiadási tételt felülvizsgál és felér­tékel. Pennsylvania Állam Insuran­ce Departmentje, minden három évben, legutóbb 1966-ban, szám­­vizsgálókat küld ki, hogy a kiadá­sokat felülvizsgálják és vigyázza­nak arra, hogy azok a törvény sze­rint és a törvény határain belül maradjanak. A Konvenció delegátusai az el­múlt négy év sáfárságáról teljes és részletes jelentést kaptak. Meg­vizsgálták az ügyeket, felülvizs­gálták a kiadásokat, átnézték az Insurance Commissionerekkel foly­tatott levelezést és megegyeztek abban, hogy a vádak, „hogy ha­szontalan és reménytelen pert in­dítottak” nem felel meg a valóság­nak. A Konvenció hűséges delegátu­sai, akik a tagságot képviselték és senki mást, a magyar sajtóban megjelent kérdésekre egyszersmin­­denkorra azzal válaszoltak, hogy egységes lendülettel, történelmi erejű felkiáltással, visszautasítot­ták a vádakat és hatalmas hangon szavaztak bizalmat az elnöknek, az országos tisztviselőknek és az igazgatóságnak. A Konvenció egy­hangú felkiáltással választotta meg a Konvenció elnökét. Az országos tisztviselőket, a két alelnököt ugyancsak felkiáltással választot­ták meg újra. Az igazgatóságnak kilenc tagját újra választották. Ez mind annak az elismerésnek volt a kifejezése, hogy a munkát jól vé­gezték. A Konvenció ezért a nagyközön­ségnek tudtára kívánja hozni azt a tényt, hogy a magyar sajtóban megjelent alattomos támadásokat visszautasította, azokat helyben nem hagyták, akár szerkesztői vé­leményt jelentettek is azok, vagy pedig elégedetlenkedő személyek sugalmazását. A Konvenció kijelentettte és ezennel tudtára adja mindenkinek, akit illet: Ne avatkozzon senki sem az Egyesület belső ügyeibe a sajtón keresztül! Mindenki legyen tudatában an­nak, hogy a William Penn Frater­nális Egyesületnek demokratikus kormányzása van, azért akinek va­lamilyen kérdése vagy panasza van, mindenkor meghallgatásra ta­lál. Nem kell arra hallgatni, amit a kétely magvetői mondanak, ha-The William Penn convention rejects accusations It was most regrettable that prior to the Twenty-Sixth National Convention of the William Penn Fraternal Association, two Hun­garian daily newspapers, namely, the “Szabadság” and “Amerikai Magyar Népszava” directed accu­sations against the President of the Association and the Board of Di­rectors, stating that large sums of money were spent illegally, wast­ing the assets of the Association in a useless and hopeless Court pro cess which was not in the interest of the William Penn but rather, it was a personal involvement of individual members of a sister society, the former American Li­fe Insurance Association of Brid­geport, Connecticut. The articles were unsigned, so we do not know the perpetrators of the scurrilous attacks, and therefo­re, we can only conclude that they were editorials. The Officers and Directors of the Association, who assume responsibility for the ma­naging of the affairs of the purpose of these articles was to embarrass those Officers and Directors who were contributing the most to fur­ther the progress of our beloved Association. To the uninitiated, the articles may have caused the raising of an eyebrow or two, but the prepon­derant majority of the very minor segment of our Hungarian public who did read the articles, knew, and the Delegates to the Convent­ion also knew, that the media of the Hungarian daily press was used to spread distruptive, destruc­tive articles contrary to the truth, and found this most regrettable. The truth is, that there is a well planned system of checks and balances in a democratically di­rected fraternal association üké the William Penn, where no ma­jor action takes place without the knowledge, the consent and the directives of the Board of Direc­tors. Every six month the Audit­ing Committee examines the books and evaluates each item of ex­penditure. The Pennsylvania Insu­rance Department sends out Exami­ners every three years (1966) to ascertain the expenditures and make súre that they are according to, and within, the limits of the appropriate laws. The Convention Delegates re­ceived a full and detailed report on the stewardship of the past four years. They reviewed the issues, examined all expenditures, acquainted themselves with the correspondence with various Insu­rance Commissioners and found that the accusation “that a useless and hopeless Court procedure has been undertaken” was not true. The dedicated delegates who came to the Convention represent­ing the membership, and no one else, gave their reply, once and for all, to the questions posed in the Hungarian daily press, when, by unanimous action, by an his­toric accumulation, rejected the accusations, and expressed a thun­derous vote of confidence in the President, the National Officers and the Board of Directors. The election of the Convention Chair­man by acclamation, the reelec­tion of the National Officers, two Vice-Presidents by acclamation, and the reelection of nine members of the Board of Directors was an expression of the judgement that the job was well done. The Convention, therefore, wants to let the general public know, that the devious attacks in the Hungarian daily press were rejected and refuted, whether the attacks were an editorial policy or nem a delegátusok döntésében kell bízni. Az újonnan megválasztott or­szágos tisztviselők és az igazgató­ság nagyra becsülik és megértik a felelősségteljes megbízatást, me­lyet a delegátusok reájuk ruház­tak és továbbra is segítségére áll­nak minden magyar fraternális csoportnak, úgyhogy a William Penn folytassa növekedését és szolgálhasson, mint a szabad világ legnagyobb és leghatalmasabb ma­gyar szervezete. CHARLES ELEMÉR Országos Elnök Szovjet diplomata-kémek Százhét szovjet hírszerző tisztet lepleztek le a szabad világ kémel­hárító szervei 1966 márciusa és 1967 áprilisa között, akiket „per­sona no grata”-ként hazazsuppol­­tak a Szovjetunióba. Valamennyien a szovjet katonai hírszerző-szolgálatnak (GRU) vagy a belügyi biztonsági szolgálatnak (KGB) dolgoztak, de 45-en úgy szerepeltek a nyugati országok­ban, mint diplomaták, 30-an, mint újságírók, 15-en, mint külkereske­delmi megbízottak és hatan mint kultur attasék, öten, mint, a szov­jet légijárat (Aeroflot) alkalmazot­tai. Megbízható nyugati becslések szerint a szovjet diplomaták fele hírszerzőtiszt, de vannak követsé­gek, melyeknek beosztottjai 80 százalékban a GRU vagy KGB em­berei. Újabban egy magasszmtű szov­jet kémhálózat tevékenykedik Nyugat-Európában, tagjai egyene­sen a Szovjetunió kommunista pártja nemzetközi osztályának je­lentenek. Egy összekötő Bonnban, egy Rómában és kettő HelsinkJheffl dolgozik. Maradnak kekt-eiiropaidfc De Gaulle francia elnök lengyel« országi látogatásához fűzött meg­jegyzéseiben a Magyar Hennáét egyik külpolitikai hírmagyarázója, Várkonyi Tibor, visszautasba azt a nézetet, hogy az eddig KieieU®»* rópának tartott terület bBfojÖOft­­képpen Közép-Európa. Ä konti­nens új beosztásét (Nyagafe% Mi­­zép- és Kelet-Európa) De @aaHe hozta fel, amikor nagyobb fögge#­­fenségre bátorította a leogyslefeá. A francia elnök KefetrfiMäfeäl Oroszországgal azonosítja, ae ed­digi Kelet-Európának nevezett te­rületet pedig a régi nevén, rmot Közép-Európa, emlegette, ami-«-Me­ly es megjelölés. Várkonyi De le lengyelországi látogatási ax „esztendő egyik legjelentősebb ífip* l lomáciai eseményének” tekinti, a de Gaulle-politikát reálisnak mán©« siti; Európa szocialista országainak „jó viszonya Franciaországgal ma már nem óhaj, hanem a kontinens egyik politikai realitása.” Mégis úgy gondolja, Közép- és Ketet-En­­rópa külön emlegetése megbontania a szocialista egységet, amit kato­nailag a Varsói Egyezmény bizto­sít, és az érdekelt népek nrtíncfig; számíthatnak a Szovjetunió fegy­veres támogatására. De ennél Is fontosabb, hogy Európa ú| beosz­tásával a két Németország fenntoap­­tásának politikája kerülne vésszé­­lyes helyzetbe, éppen ezért a *M- alakult reális helyzetet” tudomá­sul kell venni. így adja fel komp­­nyelműen Magyarország közép­­európai státusát Várkonyi Tibor (és a Magyar Nemzet) a szovjet barátság és a kommunista KdeÉ­­Németország érdekében. Nekik, úgy látszik, jobb, Ma csak két Európa van, Kelet és Nyugat, és ők továbbra is maradnak Kelet- Európábán ... were inspired by some cßssatisfred elements. The Convention went on record and hereby gives notice to aä who are concerned: DO NOT MEDDLE IN THE IN­TERNAL AFFAIRS OF THE AS­SOCIATION VIA THE PRESS! Be ever mindful of the fact that William Penn Fraternal Associat­ion, having a democratic form of administration, has its own ave­nues of redress to those who ha­ve legitimate questions and comp­laints. Need not what the sowers of doubt may say, but believe in the decision of the Delegates. The newly elected National Of­ficers and Board of Directors app­reciate and understand the man­date which was set forth by the Delegates and will continue to help other Hungarian fraternal groups, so that the William Penn can continue to grow and serve as the largest and greatest of Hun­garian organizations in the free world. ELMER CHARLES National President I I V \

Next

/
Oldalképek
Tartalom