St. Louis és Vidéke, 1962 (50. évfolyam, 1-24. szám)
1962-09-28 / 19. szám
4-IK OLDAL 1962 október 19. ARANYJUBILEUMI SZÁM ST. LOUIS ÉS VIDÉKE HÁROM NEMZEDÉK (Folytatás az első oldalról) gyárban is, angolban is (generation) többértelmü. Beszélünk u. i. másod-harmad generációs amerikai magyarokról, de beszélünk pl. a reformkor, vagy a kiegyezés korának nemzedékéről is. Az első esetben az ugyanazon családi státusban állóktól származó személyek leszármazási fokát jelezzük, tehát a másod generációs a bevándorló szülők gyermeke, a harmad generációs az unokája. A második esetben azonban nemzedéken, generáción egy bizonyos időközben élők öszszességét értjük. A reformkor nemzedéke tehát azon személyek összessége, akik abban a korban éltek, melyet a történettudomány reformkorszaknak nevezett el. Az aranyjubileumát ülő lapot fenntartó három nemzedéken mi nem a bevándorlót, gyermekét és unokáját akarjuk érteni, hanem azon magyarjaink összességét, akik századunk három nagy bevándorlási periódusában érkeztek az uj világba: az öregamerikások, a volt un. dipik és végül a szabadságharcosok nemzedékét. Ennek a három nemzedéknek a múlt, jelen és jövendő szerepe jubiláló lapunk életében az, ami bennünket érdekel. A lap alapitása abba az időbe esett, amikor még senki sem sejthette, hogy egy második és harmadik bevándorlási periódus is lesz, hogy az első nemzedék ritkuló sorainak feltöltésére egy második és harmadik nemzedék is jön magyar Amerika segitségére. Az első nemzedék volt az, amely ennek a lapnak alapítását, a kezdeti nehézségek túlélését lehetővé tette, amelynek kedvéért az újság első sorban Íródott. Ez volt az a nemzedék, amely az Isten házában magyar szót akart hallani, s ezért magyar templomokat alapított, amely a színpadon magyar beszéd, magyar dal után áhítozott, s ezért magyar egyesületeket, Magyar Házakat épített, ez volt az a nefnzedék, mely az újságok nyomtatott lapjain magyar betűt akart látni, és ezért támogatásával megvetette az amerikai magyar sajtó alapját Sokan nem is hinnék, milyen nagy tett volt ez! És micsoda döntő bizonyíték amellett, hogy a magyar veleszületett intelligenciájánál fogva tanulni vágyó nép, betű után áhítozó nép. Nem titok, hogy az első tömeges bevándorlók a földtelen nincstelenek soraiból kerületek ki, akiknek az óhazában egyetlen szellemi táplálékuk a kalendárium volt. Nem azért, mert többre nem vágytak, hanem azért, mert többre nem tellett. Mert a kiadóvállalatok csak a részletre eladható, diszkötéses és drága munkák kiadásában találtak fantáziát, a művelődésre szomjazó, de pénztelen nagy tömeg szellemi igényeinek kielégítésével azonban mit sem törődtek. De még a kormányzatnak sem volt szívügye épp a magyar tömegek szellemi nívójának emelése. Elmerültek a közjogi harcokban, de a magyar vidék népoktatási szinvoralának emelésére nem volt sem idejük, sem pénzük. (Csak az első világégés után az államgazdálkodás legnehezebb íveiben tudta az akkor már 12%-ában magyar nyelvű csonsaország népiskolai tantermeinek számát Klebersberg Kunó gr. miniszter ötezerrel szaporítani.) Ezért volt nagy tett a bevándorló első nemzedék részéről a magyar sajtó életrehivásának lehetővé tétele. Ez a születésénél fogva természetes eszü, józan gondolkodású, szóval intelligens és tegyük hozzá szinmagyar tömeg nehéz viszonyok között (a dollár sohasem feküdt az utcák betonján) hallatlan és minden dőre példaadó áldozatkészséget mutatott, amikor édes anyanyelvűnkről volt szó, amikor a tovább művelődés, a tudásszomj kielégítése kérdésében nem várhatott külső segítséget, hanem e problémák megoldását maga volt kénytelen kezébe venni. Meg kell azonban őszintén mondani, hogy ezt az uttőrő nemzedéket bizonyos mértékű mulasztás is terheli. Mert mig egyrészt áldozat vállalásaikkal lehetővé tették az amerikai magyar sajtó megszületését is, e sajtó jövőjének biztosításáról — bár ennek épp e lap 50 éve ellentmondani látszik — nem gondoskodtak. Nem gondoskodtak. mert elmulasztották -tisztelet a szép számú kivételnek — a másod — és harmadgenerációsok megtartását a magyarság részére. Tudjuk, ez a szemrehányás nem százázalékosan jogos. Minden szülő vágya, hogy gyermeke többre vigye az életben, könnyebben keresse meg a kenyerét; emelkedjék a társadalmi ranglétrán. Ez tanulás nélkül nem megy. S amikor az ifjú 12, 16 s még több évet tölt nem magyar tanítási nyelvű iskolákban nem magyar anyanyelvű társak között, legtöbbször bekövetkezik a többségi népbe való nyelvi beolvadás, hacsak a szülő nem elég energikus (megköveteli, hogy otthon és egymás között csak magyar legyen a társalgási nyelv, ellenzi a nem magyar anyanyelvűvel való házasságot), és a gyermek magyarság tudata elég erős. Sajnos, épp e az energia sokakból hiányzott, ami talán annak tudható be, hogy ezek bizonyos keserű szájízzel mondtak búcsút a magyar hazának, mely nem tudott nekik szellemi és anyagi téren előrehaladást, sőt sokszor még tisztességes megélhetést sem biztosítani. így csak kis részben érdeme a másod — és harmadgenerációsoknak ,hogy ez a magyar újság megérte az ötven évet. Szerencse, hogy az első bevándorlási periódus nem volt rövid, s mindig érkezett utánpótlás. Sajnálatos tény azonban az, hogy az első periódusnak legkésőbben érkezettjei is már elérték a nyugdíjasok korhatárát. A lassan, de biztosan kihullok helyét a volt dipik foglalják el. Ez a bevándorló csoport összetételében, akár életkorukat, akár óhazai foglalkozásukat nézzük, erősen különbözött az első nemzedéktől. Túlnyomó volt köztük a középkorú, és az intellektuális pályán működött személy, akik nagy részben a Szekfü Gyula féle neobarok társadalomnak voltak egykor a tagjai. A fejlődés útja az emelkedés, de a volt dipiknek jó részben a süllyedés jutott osztályrészül. Talán ez is oka annak, hogy sokan közülük sehogyan sem tudtak beleilleszkedni az amerikai magyar életbe, távoltartják magukat a magyar megmozdulásoktól, “nívó tlan” magyar lapokat nem olvasnak, s hogy az emelkedés elengedhetetlen eszközét megszerezzék, gyerekeiktől akarnak angolul megtanulni, ahelyett hogy ők tanítanák meg a fiatalokat magyarul. Elszomorító, de vannak otthon született gyerekek, akik csak törik nyelvünket, sőt mi több, hallani sen akarnak a magyar szóról. Az ilyen gyerekek szüleinek felelőssége százszorosán nagyobb az első periódusban bevándorolt egyszerű magyarokénál, mert hűtlenek ahhoz a magyarsághoz, mely — ellentétben az első nemzedék elesettjeivel szemben —nekik az óhazában jólétet, rangot biztosított. De vigasztalódjunk: amit elmondottunk nem a szabály, hanem a sajnálatos kivétel. Mert gondoljunk csak a St. Louis-i magyar életre: a volt dipik vezető szerepet visznek egyházi, társadalmi és kulturális életünkben, és jubiláló lapunknak is volt már dipi szerkesztője. És bizonyos, hogy ezek a magyar sajtó támogatásából is kiveszik az őket megillető részt. Mindenesetre az öreg amerikás magyarok áldozatvállalása az ő részükre is példaképül szolgálhat. S ha gyermekeik, unokáik magyar öntudatát ébren tartják, őket édes anyanyelvűnkre — mig nem késő — megtanítják, akkor az amerikai magyar élet (s ide tartozik a magyar sajtó is) csak hálás lehet a dipik nagy részének. Eljön azonban az idő, mikor a párkák az elsőgenerációs dipik életfonalát is elvágják, s szerepüket magyarnak megmaradt gyermekeik és a harmadik bevándorlási periódus nemzedéke, az un. szabadságharcos nemzedék kell, hogy átvegye. És ennek ^korban fiatal, foglalkozási agakban sokrétű nemzedéknek mely az uj életkezdéshez a legtöbb segítséget kapta nemcsak az állami és egyházi bevándorlási szervektől, de az első két bevándorló nemzedéktől, valamint a “freedomfighter” szó mágikus hatásától eltelt amerikai néptől is, leginkább áll módjában az első nemzedék példaadó áldozatvállalását folytatni, a meglévő magyar intézmények, igy a sajtó fennmaradását biztosítani. Hogy ezt sokan átérezték már eddig is, s ennek megfelelően cselekedtek, nem kétséges. De ez még nem elég! Az első nemzedék lehetővé tette a jubiláló lap megindulását: a maga áldozatvállalásával s a második bevándorló nemzedék segítségével ez a lap arany jubileumát is ime megérte. De hogy az Ur 2012-ik éve is életben és virágzásban találja a lapot, ahhoz nem csak az kell, hogy a másod — és harmadgenerációs dipi nemzedék megőrizze magyarságát, hanem az is hogy a legifjabb bevándorló nemzedék minden tagja megtegye a magyar kultúrával szemben kötelességét, és hogy ne csak maga maradjon meg magyarnak, és ne csak beleoltsa gyermekeibe, unokáiba a magyar származás tudatát, hanem azokat a fogadott haza hü, de magyar anyanyelvükhöz töretlenül ragaszkodó polgáraivá nevelje. (dr. kb.) SZEGRŐL — VÉGRŐL Bizony régen volt, amikor még a nyomdász pennivel mérte a sorokat. Néhai megboldogult szerkesztő urunk, KÁLDOR KÁLMÁN befogadott a ST. LOUIS ÉS VIDÉKE külmunkatársának, valószínű azért, mert mikor a peda-kuperta ideje elérkezett, kint tágasabb volt mint bent. Merem állítani, az ő kupertája se volt nagyon duzzadt, mint afféle sok magyar szerkesztőé. Nem tudom, az előfizetők bosszantására-e, vagy hogy a hátralékosokat jó hangulatba ejtse, engedte meg az ecetbe mártott, savanyu tollal irt crokikat gyártanom. Hogy hány előfizetőt nyert és hány hátralékost vesztett cikkeim miatt, azt szegény megboldogult nem árulta el, magával vitte a sírba. Java része a régi olvasóinknak már vagy a “menynyei híradót”, vagy a lenti “forró híreket” olvassa, akik a régiek közül még itt lézengünk, vagy a köszvény bántja, vagy a szive bántja, vagy a zsebe bántja, de java része már a social security áldását élvezi. JACK BENNY szerint mind elmúlt 39, talán kétszer is. Mint egyike a régi előfizetőknek, merem állítani, úgy a régi, mint az uj szerkesztők, a ST. LOUIS ÉS VIDÉKÉVEL csak Jó (ezen kis szóban igen sok értelem bent foglaltatik) magyaroknak akartak bennünket megtartani. ÖTVEN év alatt a Magyar Házunk is megvan (most a fiatalokon múlik, hogy meg is maradjon. És ami a legfőbb, 50 év után is a magyar egyletek jegyzőkönyvei még mindég magyarul íródnak (én is firkáltam vagy 17 esztendeig). Azt hiszem egy kis össze-zördülések is bent foglaltatnak (de az nem a szerkesztők hibája) ez a régi magyar szokás nyavalyája, amitől még ST. LOUIS se kivétel. Mindamellett itt volt az első Magyar Ház Amerikában. Most 50 év után kérem, már nem az öregeket, akiknek már nem sok van hátra és akiknek a magyarságát eddig se tudták radirgumival kiradírozni, pedig ha dollárba beváltanánk, hányszor hunky-ztak és polákoztak bennünket; tetemes összeg jönne össze, hanem az újabbakat, — ne engedjék a magyarságukat kiradírozni, legyen úgy, mint a monda mondja: ÁLL BUDA, ÉL A MAGYAR MÉG! Reméljük, hogy igy is lesz a másik 50 esztendő alatt is. Kívánok úgy DÉNES SZERKESZTŐ URNÁK, mint a ST. LOUIS ÉS VIDÉKÉ-nek a második 50 esztendőre is soksok sikert, mert a példabeszéd szerint: az első 50 év a legnehezebb, a második 50 csak kis Miska. Hát kívánom az ÚRISTENTŐL, hogy úgy is legyen. U.I. Az öregek még emlékeznek, ki az a kétségbe eső, sziverősitőre szoruló, — hát nem más, mint SPITZER MIHÁLY SZENT PÉTER ÉS A HAJÓ-ÁCSOK Egyszer a Mester és tanítványa, valahol a Duna mellett, a hajó-ácsoknál aludt. A szorgalmas mestermberek másnap már pirkadatkor munkához láttak s Pétert csakhamar fölverték a sok füTészeléssel. Egy darabig várt, hogy majd csend lesz; de mikor se vége, se hoszsza nem lett a nesznek, kinézett. —Tyü, itt baj van — mondá, mikor meglátta, hogy a gerendán álló fölnek, a garanda alatt álló pedig lenek ráncigálja a fűrészt. Mivel ilyen veszekedést még világéletében sem látott, föl akarta kelteni Krisztust, hogy tegyen igazságot; de amint látta, hogy mestere igen mélyen laszik, inkább várt, mig az ácsok maguktól is elcsitultak. Mikor aztán reggelizni bementek az egyik szin alá, Péter' kiment s ott a helyszínen arról győződött meg, hogy az elébbi tusát a nagy ácsfürész okozta. — Iszen, ha csak ennyi a ti bajotok —gondolá, — ezt a keveset magam is eligazítom. Fogta hát a fűrészt s a közepén ketté törte. A nagy csattanásra minden ács ott termett. Péter kínálta kinek-kinek a maga részét; de ezek most az egyszer bolondnak nézték a fogadatdan prókátort s ha az éktelen kiabálásra Krisztus urunk ott nem terem, talán agon is ütik szegényt. A Mester' úgy összenyálazta az eltört vasat, hogy még a forradás helye se látszott meg; Péternek pedig azt mondta az ámulók előtt: — Szó’gám, ha ezután látod, hogy rám szükség van, akkor csak kelts föl engemet. Boldogemlékü Édesapám, Edward Koch aki 1949 julius 27-én hunyt el, már a St. Louis és Vidéke 5 és 15 éves jubileumi számában is hirdetett. Mi folytatjuk e hagyományt és az újság 40 és most 50 éves évfordulóján is csatlakozunk a jókívánságot tolmácsoló barátok nagy táborához. Kívánunk további sok sikert a ST. LOUIS ÉS VIDÉKÉ-nek EDWARD KOCH and SON FUNERAL DIRECTORS | Edwin J. Koch Peter C. Tully 3516 North 14th Street CEntral 1-2687 St. Louis 7, Mo. További sok sikert kíván az 50 éves ST. LOUIS ÉS VIDÉKÉ-nek FETTE PHOTOGRAPHERS Esküvői fényképek specialistája 2850 Cherokee St. Louis, Mo. PRospect 1-9416 Őszinte jókívánságait küldi az 50 éves magyar újságnak CEIL E. GASKILL Orvosi felszerelések, kötszerek, gyógyfüzők 3151 Cherokee St. Louis, Mo. PRosepct 6-3251 20 év óta ugyanezen helyen Üdvözlet az 50 éves ST. LOUIS ÉS VIDÉKÉ-nek CUQUET’S JEWELERS 524 Arcade Building St. Louis, Missouri
