Evangélikus egyházkerületi líceum, reálgimnázium, Sopron, 1934
6 falai közt tanulta becsülni római mesterét. Az ő ünnepi hangjában is heves szív lüktetését érezzük és bár Berzsenyi vulká- nikusabb tehetség Horatiusnál, mégis, ha elmélyedéssel olvassuk Horatiust, az ő soraiban is megérezzük a költő érzéseinek erősebb hullámverését vagy szelídebb rezgését. Csábító feladat volna kikeresni korunk és Horatius kora hasonló vonásait és a párhuzamból magunk számára néhány tanulságot levonni és rögzíteni. Ennek részletezésére azonban nincs terünk, de nem mulaszthatjuk el annak megállapítását, hogy a mai magyar szellemi életben megfigyelhetünk egy ébredező felismerést, mely nemzeti megújulásunkban döntő szerepet szán épen az augusztusi kor két fentebb említett törekvésének : a nemzeti hagyományokhoz való visszatérésnek és a görögség megértésének. Remélhetjük-e, hogy irodalmunk szerepe és hatása ezen mozgalmakban megközelíti azt a magasságot, melyen Horatius korában járt? Csak egyet akarunk még kiemelni: azt a Horatiusnál nagy erővel kifejezésre jutó igazi római gondolatot, mely a vallásosság jelentőségét hangsúlyozza a nemzet életében. Cicero mondja egyhelyütt (De haruspicum responso 19.), hogy a rómaiak minden más népet és nemzetet felülmúltak „pietate ac religione atque hac una sapientia, quod deorum numine omnia regi gubernarique perspeximus“ azaz kegyességben és vallásosságban és abban a páratlanul bölcs belátásban, hogy mindeneket az istenek akarata kormányoz és igazgat. A római történet minden lapjáról elénk táruló vallásos érzés számára a nemzeti csapások a nép bűneinek következményei voltak. Horatius költészete is ezt a bűntudatot ébresztgette: „Bűneink miatt Zeus kezének villámit letenni nem lehet" (carm. I. 3.). A hatodik római ódában pedig: „Úgy lészel úr, ha szolgálsz az isteneknek : Nevükbe’ kezdd és végezd dolgodat! Az istenek, a tőlünk elfeledtek. Küldtek honunkra gyászt és bajt sokat.“ De a pogány bűntudat számára a végső következmény levonása lehetetlen volt s Horatius is mentséget keres: „Delicta maiorum imme rítus lues, Romane“, megnemérdemelten is bűnhődöl. Keresztény emberek hivatkozhatunk-e bűneinkéi szemben valami érdemünkre ? Vájjon el merünk-e indulni a nemzeti magunkbaszállásnak azon útján, melyet minekünk Horatiuson túl a kereszténység mutat s mely nemzeti felemelkedésünknek is egyetlen útja? Pröhle Jenő.
