Evangélikus egyházkerületi liceum, reálgimnázium, Sopron, 1928
BOTHÁR DÁNIEL 1856—1928. A lefolyt tanévben ismét kiszólított bennünket a harangok hivó szava a temetőkertbe, hogy végső búcsút vegyünk intézetünk nyugalmazott tanárától, Bolhár Dánieltől. Mélységes meghatottsággal állottunk meg szeretett volt kartársunk nyitott sírjánál, mélységes meghatottsággal mondottunk utolsó Isten hozzádot a körünkből immár végleg elköltözött jó embernek, jó tanárnak és jó barátnak. Az a 26 esztendő, melyet hivatása szolgálatában intézetünkben töltött, s amely idő alatt úgyszólván napról-napra együtt lehettünk vele, nehézzé tette számukra az elválást már hét évvel ezelőtt is, mikor nyugalomba vonult. Hiszen nélkülöznünk kellett az ő mindig derült kedélyét, mely mint a napsugár űzte el környezetéből a gondok, a szomorúság felhőit j nélkülöznünk kellett az ő szelíd humorát, mellyel még a komolyabb pillanatokban is az életet, a világot szemlélte és amely lelkét, egész egyéniségét a vidámság derűs hangulatával vonta be. Azok közé a ritka emberek közé tartozott, akik meg tudnak elégedni azzal, amit sorsuk nekik osztályrészül juttatott, nem panaszkodnak, nem zúgolódnak még a mostoha viszonyok közepette sem. Csak néhány héttel halála előtt hallottuk tőle azt a nyilatkozatot: „ha újra kezdhetném életemet, akkor se kívánnék másként élni, mint ahogyan eddig éltem.“ Vájjon nem boldog, nem jó ember-e az, aki ezt magáról el tudja mondani. Mint tanár egyike volt a legkiválóbbaknak. Szerette hivatását, szívvel-lélekkel annak élt s a legnagyobb lelkiismeretességgel igyekezett betölteni tisztének minden igazságát. Lelkesedéssel tolmácsolta az ifjúságnak az ókori klasszikusokat, a görög és római írókat, akiknek nemcsak nyelvében, de szellemében is teljesen otthonos volt épúgy, mint az összes szláv nyelvekben
