Evangélikus egyházkerületi liceum, államilag segélyezett főgimnázium, Sopron, 1915

vágtak utat le az Alföld felé, — a zborói, duklai, lupkovi, az uzsokí, vereckei, kőrösmezei hágókon, az Ondava, Laborcz, Ung, Latorcza és a Fekete-Tisza völgyében, — csak itt tudott az ellenség nagyobb erővel betörni s délebbre nyomulni; csak e természetes kapukon és sikátorokon át fenyegette Alföldünket elárasztással. De itt, e kapuk és sikátorok mögött meg egy még a Kárpátoknál is erősebb ércfal állott útjába, — a mi hős hadseregünk.

Ebben az immár 21 hónap óta tartó gigászi tusában sok minden megváltozott nemcsak rajtunk kívül, hanem a lelkűnkben, felfogásunkban is. Sok minden elhomályosult, ami előbb fényesen ragyogott, sok minden a porba omlott, ami eddig közelismerésben, a közfelfogásban szinte megdönthetetlen igazságnak látszott. Egy bizonyára nem homályosodott el, sőt szinte csak a legendás múltban látott tiszta fényben tündöklik: a magyar vitézség, a magyar hősiség, a magyar dicsőség. Katonáink ebben a világítéletben, — igaz hogy bőven ontott vérükkel, de — kitörölhetetlenül ráírták újra nemzetünk nevét, nemzetünknek soha el nem múló dicsőségét a világtörténelem legfényesebb lapjaira, mikor mindegyik csatatéren hősi elszántsággal, nem lankadó lelkesedésükkel sokszor tízszeres túlerő ellen is diadalt arattak diadal után. De legfényesebb haditetteik között is alig van olyan, amelyik fölérne a Kárpátok védelmében vitt csatáik dicsőségével. Az a szörnyű küzdelem, melyet a kárpáti csaták neve alatt ismerünk, 1914 karácsonyától 1915 április végéig, a világháborúnak hősiségben, önfeláldozásban, de egyúttal minden képzeletet fölülmúló szenvedésekben, fáradalmakban is egyik leggazdagabb szakasza. Négy hónapig állták ott a szorosok mögött számban sokkal gyengébb seregeink támogatva hű szövetségesünk segítőcsapataitól egy milliós orosz hadseregnek rémes rohamait, Miként a vihartól felkorbácsolt tenger hullámai a parti szirteken, úgy törtek meg rendületlen ellenállásukon a nem egyszer 8—10-es sorokban támadó ellenséges emberhullámok. Pedig erejüket, kitartásukat a rettenetes tél, a 25 fokos dermesztő hideg is ugyancsak nehéz próbára tette, Még április közepe táján is „a gerincen levőket az orkánszerű hóvihar árkaikban és hógödreikben percek alatt eltemette, a mélyebb helyeken levők pedig, kiket erők hiányában felváltani nem lehetett, 80 órán keresztül éjjel-nappal harcolva, félméteres fagyos vízben állva védték árkaikat“. „Nehéz, emberfeletti feladatukat csak úgy tudták megoldani, hogy a hatalmas túlerővel szemben minden e- 15 -