Evangélikus egyházkerületi liceum, államilag segélyezett főgimnázium, Sopron, 1913

Dávidnak kolosszális szobrát. De már munkája kezdetén be kellett látnia, hogy a feladat meghaladja az ő képességét s abba is hagyta a munkát, mielőtt nagyobb kárt tett volna a márványban. Michelangelónak tehát ebből a megkezdett szoborból kellett kifaragnia Dávid alakját. Harmadfél évig dolgozott rajta, s mikor végre fölállították a szobrot a Piazza della Signorián, egész Firenze lelkesedéssel bámulja az óriást, a „giganté“-t — amint elnevezték — s mintegy saját államuk szimbólumát látták ez erőtől duzzadó, merész tekintetű ifjú óriásban. A Rómában látott hatalmos testű márványszobrok hatására vall, hogy Michelangelo ruhátlanul ábrázolj a Dávidot, miáltal ifjú testének pompás szépsége a maga teljességében érvényesül. A nemzetét fölszabadító hős áll itt előttünk abban a pillanatban, amint célba veszi ellenfelét, Góliátot. Testének súlya jobb lábán nyugszik, bal lábával pedig a dobáshoz készül; jobb kezében készen tartja a követ, baljával pedig épen a parittyát veszi le válláról. Az összeráncolt homlok, a dacos és merész tekintet s a nyers erőt sejtető roppant izmok az elszánt harcosra utalnak s azt a pillanatot örökítik meg, mikor közvetlenül a cselekvés előtt a figyelem megfeszül s minden testi és lelki energia fölcsígázódík.

A szobor később egy ostrom alkalmával megsérült, jobbkarja t. i. letörött. A darabokat azonban összerakták s ismét a törzshöz illesztették. Egész 1873-ig a szabadég alatt állt a szobor s csak akkor vitték be a flórenzi Akadémia egy külön csarnokába.

Míg Michelangelo e szobron dolgozott, azalatt más megrendeléseket is elvállalt, így a flórenci dóm számára a 12 apostol szobrának, a sienai dóm számára pedig egy oltár szobrászati díszének elkészítésére kötött szerződést. Ugyanebben az időben a Madonnát és a gyermek Jézust is ábrázolta nemcsak szoborban, hanem festményben is. Az előbbiek közt a brüggei Madonna újítást tüntet fel a quattrocento e nemű ábrázolásaival szemben. A gyermek Jézust már nem mint csecsemőt, hanem mint kis fiút ábrázolja, állva s anyjához támaszkodva. A Madonna arckifejezése komoly, magába mélyedt, ruháján pedig nem látjuk azokat a gazdag ráncokat, amelyek a Pietán olyan ellentétet alkotnak a holttest simaságával. A két alak szoros egységbe van kapcsolva s szinte magunk előtt látjuk azt a márvány darabot, amelyből kifaragta őket a mester. — Egészen újszerű felfogás tekintetében az a festménye is, mely most a flórenci Uffízi-gyüj-