Evangélikus egyházkerületi liceum, államilag segélyezett főgimnázium és bölcsészet-theologiai főiskola, Sopron, 1907
15 tartalom nélkül, üres leeret, — mint ilyen méltánylásra, vagy éppen ünneplésre jogcímül alig szolgálhat. Mégis — alig vonhatjuk kétségbe — ha valamely intézmény negyedfél ázáz esztendő viharaival — s a mint iskolánk története igazolja — nem ritkán az életfájának törzsét sújtó villámaival dacolva, még áll, még él. még virul, ez a szervezet olyan szívósságáról, olyan ellenállási képességéről, oly belső életerőről tanúskodik, mely önmagában bírja fennállásának és fennállása méltánylásának jogosultságát. És — ha az éveket nemcsak számláljuk, hanem mérlegeljük is, ha a negyedfélszázad keretébe foglalt tartalmat latolgatjuk, — akkor büszkén hirdetem, — hisz nem szólok mint tanár a jelenről, csakis mint volt tanítvány a múltról — akkor líceumunk bátran kelhet versenyre mindazon társintézetekkel, melyeknek áldásos munkásságához, a hazai közoktatás, az egyházi nevelésügy terén, az ép. egészséges örvendetes fejlődés úttörő vagy útmutató jelentősége fűződik. Tisztelt hallgatóság! évek jönnek, évek múlnak. A mi a muló- ban maradandó, — az idő zúgó, zavaros vizei felett lebegő örök, isteni szellem. Itt, e helyen, most, ez órában, mintha a múlandó a maradandóval találkoznék, mintha a mult a jelennel, a jelen a jövővel ölelkeznék! Jelképes alakban tárul fel lelki szemeink előtt az időfolyam hullámai e sajátságos találkozásának jelensége, ha megszólaltatjuk a köveket, ha figyelünk a kövek néma, tanulságos beszédére, melyekből e csarnok épült. A fal* amott — a holtak birodalmának határszélén emelkedik! Ezrek alusznak ott, köztük sokan, igen sokan, kik századokon át hordták össze a porszemeket, mind magasabbra emelvén a múzsák e templomának falait. Az ünnepi hangok, melyek innét, a tőszomszédságból, csendes kamarájukba hatnak, tán néhány pillanatra felébresztik. De látva, hogy hitbuzgalmuk féltett emléke felett az unokák hálás kegyelete őrködik, ismét nyugalomra hajtják fejüket, folytatva édes álmukat. Emitt, az iskolánk udvara szélén emelkedő fal a jövő reménye, a nyüzsgő pezsgő ifjúság életkedvének víg zaját veri vissza, — szegélyezi azt a tért, mely a munka, a jövőre való előkészülés műhelyébe vezet. * A líceumi tornacsarnok, melyben az ünnepély lefolyt, a soproni egyházközség régi temetője s az iskola udvara szélén áll.
