Evangélikus egyházkerületi líceum, államilag segélyezett főgimnázium és bölcsészet-theologiai főiskola, Sopron, 1904
9 A vulkánok kifáradnak, De nem az én tüzeim : Folyók, tavak kiapadnak, De nem az én könnyeim, Erdők — mezők felvidulnak, Csillagzatok megfordulnak, A szerencse forgandó, Csak ínségem állandó. Kétségbeesésében elűzi magától, megátkozza a mindenüvé elkísérő emlékezetet. Megátkozza szívét, mely gyenge volt; a percet, a helyet, a hol öt meglátta; a szerelmet, mely szívét marcangolja. Halj meg bennem emlékezet, Csak vesztemre vagy te hív;-S téged, kit így láncon vezet, Átkozlak én, gyenge szív! Átkozott légy idő és hely, Melyben őt megpillantám, Melyben ő szép szemeivel E kínokat lövé rám; Átkozott légy te, szerelem, Kinek ennyi mérgét nyelem: De magadat, kegyalak, Dicső! Téged — áldalak! Vad fájdalmában belerohan a viharba, maga ellen hívja a pusztító elemeket: semmisítsék meg! Zúg a zápor, ordít a szél, Csikorog a rengeteg; Dörög az ég; fél, a mi él; Iszonyú a fergeteg! Viaskodik ég, föld, víz, tűz, Dühödik a természet, Egy menykö más menykövet űz, így lesz a végenyószet! A nyomorék, ím, itt vagyon, Szánd meg villám, vesd, zúzd agyon, Égesd porrá csontjait: Szánd meg s végezd kínjait! Beleveti magát a háború borzalmaiba, a hol a mozsarak mennydörögve Veszedelmet bocsátnak; A érctorkok dübörögve Ezer halált okádnak.
