Evangélikus egyházkerületi líceum, államilag segélyezett főgimnázium és bölcsészet-theologiai főiskola, Sopron, 1903

4

mintegy magától értetődőleg munkát, költséget nem kiméi azért, hogy terjedésüknek gátat vethessen, — addig nyugodtan nézi, mint pusztít az »alkohol« hatalmasabban mint a dőghalál.

Mert mi iszunk fáradhatatlanúl, mi iszunk a viszontlátás örömére, ép úgy mint bucsúzáskor, az éhség csillapítása kedvéért, épúgy mint az étvágy gerjesztése céljából; — a mai ember iszik, mikor fázik, hogy felmelegedjék, iszik, mikor fel van hevülve, hogy lehűljön, iszik, mikor álmos, hogy ébren tartsa az alkohol, mikor pedig álmatlanság gyötri, altató szemek használja a szeszes italt. Szomorúság ellen, vigadozás idején, kereszteléskor, másszor, mert temetnek, szóval iszunk mindenkor és mindenütt, sokszor csak azért, mert a szokás és a divat úgy hozza magával, hogy igyunk 1 nem gondolva meg, hogy a szeszes italokban oly méreg van, melynek pusztító hatása beláthatatlan.

Az alkohollal úgy vagyunk, mint azt egy keleti mese regéli: Egy arab alkimista, miközben a bölcsek kövének feltalálásában fáradozott egy a családjától távol eső laboratóriumban, az elfogyasztott étel- és italmaradékot egy retortába összeöntve bizonyos idő múlva azt vette észre, hogy e maradványok erjedésbe mennek s hogy ezek erjedése folytán valami ingerlő és élesztő szag ömlik ki retortájából. Ez erjedés alapanyagát fürkészvén, sok fáradozás után sikerült is neki egy desztillátumot nyerni, melyről elsőben azt hitte, hogy a bölcsek kövét sikerült megtalálnia, mivel ez a testnek új erőt kölcsönöz, az aggodalmakat elűzi, új életörömre kelt s úgyszólván megifjodik tőle az ember; — örömében alkoholnak nevezi a felfedező ezt a csodaanyagot, ami annyit jelent arabul, hogy »finom anyag«. És terjeszti ez anyag ismeretét abban a meggyőződésben, hogy az emberiségnek hires jóltevőjévé lesz általa és hogy ezen alkohol új időt fog teremteni, életörömöt és gyönyörűséget adva az embereknek. Nemsokára azonban borzalommal látja, mikép csalatkozott, mikép bizonyúltak ama gyönyörűséges tulajdonságok szemfényvesztésnek, mikép követi az izgalom-érzetét az ellankadás érzete, a megkönnyebbülés és szerfeletti boldogság érzetét a kétszeres lehangoltság, mikép csábítja e szernek élvezete az embert újból és újból az élvezetek és gyönyörök túlságára, mig nem nyomorral és szükséggel küzdve lakói értük. Alkimistánk e nem sejtett eredménytől meg- hatottan kitekint a sötét éjszakába és hallja, mikép sodorja magával egy bősz vihar találmányának összes áldozatait, hallja, mikép átkozzák azok megsemmisülésökért, látja azok ijesztően szánalmas alakjait s fenyegető tekintetüket. A kétségbeesés legmagasabb foka vesz rajta erőt, kiveti magát