Evangélikus egyházkerületi lyceum, államilag segélyezett főgymnásium és bölcsészet-theologiai főiskola, Sopron, 1902
4 emlegették. Mestere, Kazinczy a legkiválóbbnak mondja az összes magyar írók között s nem egyszer »sikoltoz« örömében, — a mint maga írja, — Kis verseinek olvasása közben. A tél tengeliczéit, csízeit, kenderikéit csudáivá látta »visitgatni«, »de előre jőve a tavasz fülemiléje és elhallgattak a visító madarak«. így Ítél felőle már 1794 május 11-én kelt levelében, a melyben egyúttal biztatja, hogy tanítsa »hazafitársait érzésre, virtusra és szebb szózatra«. Ettől kezdve ez a magasztalás ott van majdnem minden hozzáirt levelében, azért a meggyőződés nyilatkozatának kell tartanunk. Még ha magának Kazinczynak a szempontjából tekintve is, nagyításnak veszszük az 1807 február 24-ikén kelt következő sorokat »én nálánál nem ismerek szebb magyar munkát s óhajtanám, hogy a külföld lássa, mint halad elő a magyar genius és a Kisé mint mérkőzik össze a Schillerével ; örök kár, hogy azt Schiller nem olvashatá s a maga lelkét a tiedben nem szemlélheté«, akkor is lehetetlen azt nem hinnünk, hogy a már 17 év óta írogató költőt igazi tehetségnek gondolta. Kazinczy Ferencznek összekelésére gróf Török Sofia Antóniával csímü ódaszerü epistola. az a költői munka, a mely Kazinczyt még három év múltán is ily fokú dicséretre ragadja. A magasztalásnak hangja az idők folytával nem gyengül. S ha Kazinczy csak a személyét illető költeményről nyilatkoznék ily áradozó dicsérettel, akkor még volna alapja annak az irodalomban gyakran hallható állításnak, hogy a mesterből a hiúság beszélt. Végig lapozhatjuk Kishez irt leveleit, alig találunk köztük olyat, a melyben az elismerésnek, buzdításnak, a barátra való büszkeségnek egy- egy bármi alakban kifejezésre jutó vonására ne akadnánk. 1831-ben, tehát halála évében, épugy dicsőíti Kis irodalmi működését, mint 1794-ben. Pedig már 1810-től fogva azzal a tudattal Írja leveleit, hogy azokat barátai, épen költőnk tanácsára, megőrzik a jövendő nemzedék számára. Hasonlóképen nyilatkozik barátja működéséről a nyilvánosságnak szánt irataiban, magyar- és német-nyelvű bírálataiban, Kis egyik-másik munkájának tervbe vett kiadását a nagy közönséggel tudató jelentéseiben is. Az 1815-ben kiadott Versek »élőbeszédében« azt mondja róla, hogy »Himfivel és Berzsenyi barátjával azt a tetőt érte el, mely Íróink által meghágva mindeddig nem volt.« Nemcsak a barátot, hanem az Istenáldotta tehetséget is látja benne, a kinek ízlésére sokat ád, a kinek bírálata nyomós előtte. Ha versei tetszenek neki, annak »szívesen« örvend s javallása több neki, »mint az egész publikumé.« Kisnek kéziratban levő verseit büszkén mutogatja mindenfelé, a dicsérő szónak úgy örül, mintha csak magát illetné, a csodálkozókkal együtt »sikoltoz«, nem tetszés esetén sajnálkozik f
