Evangélikus egyházkerületi lyceum, államilag segélyezett főgymnasium és bölcsészet-theologiai főiskola, Sopron, 1900

16

minél fogva szabadságuk is inkább csak formális, úgyszólván puszta látszat. S mégis e formális szabadság is messze fölébe emeli őket a rabszolgáknak, bár másrészt az is bizonyos, hogy abban az ősrégi korban a rabszolgák helyzete nem volt oly kétségbeejtő, úgy, hogy a szolga és cliens sokkal közelebb estek egymáshoz, valamint a család többi tagjaihoz, mint a későbbi időben. A rabszolgákat azonban sohase védte úgy a vallás, mint a clienseket.

A clientela ugyanis közelebbről vizsgálva, kiválóan vallásos intézményként tűnik fel. A vallás alkotta s épen ezért mi sem bonthatja fel. Ezt bizonyítják azok a szokások, melyek később a törvényhozásba is átmentek. Már a legrégibb római írott törvények, a XII. tábla törvényei kimondják, hogy: »Patronus, si client! fraudem fecerit, sacer esto«,*) a patronus, ha cliensét megcsalja, átkozott legyen. E törvény a patro- nusok lelkiismeretére hivatkozik, már ez is mutatja vallásos jellemét; de még inkább a benne megállapított büntetés. E szerint az igazságtalan patronus az isteneknek esik áldozatúl, halállal lakói, mert az isteneket sértette meg, kik a clientela intézménye felett örködnek. Épen ezért patronusok és cliensek nem is tanúskodhattak egymás ellen. »Adversus cognatos pro diente testatur, testimonium contra clientem nemo dicit.«**) A sógorsági rokon ellen a

cliens érdekében tanúskodik a patronus, de cliense ellen senki se tesz

tanúbizonyságot, miből önként következik, hogy a cliens előbbre való volt, mint a sógorsági rokon, mert ez csak a nő révén állott a családdal összeköttetésben S nem vett részt a család cultusában, míg a cliens igen. Tehát ez is a clientela vallásos jelleme mellett bizonyít. Ha egymás ellen nem tanúskodhattak, természetesen még kevésbbé vádolhatták be egymást,

»neque pium, neque fas esset alteris alteros in indiciis accusare***) Közöttük nem polgári bíróság ítélt, hisz ennek beavatkozása az egész viszonyt meghamisította volna. Vájjon ki tett tehát igazságot esetleges peres

ügyeikben? Valószínűleg a pontifex maximus, mint az ég képviselője, az istenek megbízottja mondott ítéletet, ha fülébe jutott a bántalmazottak jajkiáltása. S ez az ítélet szörnyű lehetett; szörnyűséges a büntetés, mely a hatalmával visszaélő patronust fenyegette. Mert hogy a patríciusok, kik a plebejusokkal szemben sem méltányosságot nem ismertek, sem esküt, kötést szentnek nem tartottak, pusztán lelkiismeretük sugallatára a clien- seknek oly jó atyái lettek volna, mint sokan még édes gyermekeiknek

*) Servius ad Verg. Aen. VI. 60S.

**) Cato apud aulum Gellium V. 13, 4 és XX. 1, 40 v. ö. Dion. II. 10 s I’lntarcli. Komulus 13.

***) Dion. II. 10.