Evangélikus egyházkerületi lyceum, Sopron, 1869
26 novszky tanár állal egy magyar beszéd tartatott. Ez utóbbit nem csak tartalma miatt, hanem azért is tartotta az igazgatóság czélszerünek, hogy kinyoinaltassék és a jelen tudósitványhoz csatoltassék, mivel úgy hiszi, hogy a beszéd magyar lévén csak kedves szolgálatot tesz annak közlése által a tisztelt egyházkerületi közönségnek. Ezen gyászünnepély megtartásának egyik czélja tagadhatlan az is volt, a nevelés- és tanügy iránti érdekeltséget és az ezen téren fáradhatlanul működő és áldozó férfiak iránti kegyeletet az ifjúság szivében minél korábban feléleszteni. Mert ha el van ismerve, — a mint nem is lehet másképen — hogy a nevelés és tanügy hazánkban mindig fontosabb, sőt úgy hiszük, nem sokára legfontosabb ügygyé lesz, mely előtt a többinek mind inkább háttérbe kell szorulni; akkor a tanári testület soha sem tarthatja feladatát elég komolynak minden adandó alkalmai megragadni, hogy ezen ügynek fontosságát az ifjúságnak szivére kösse. Mennyiben értük el czélunkat a jelen esetben, azt meghatározni nem érzem magamat feljogosítva, de amiyi tagadhatlan, hogy tanuló ifjúságunk mind inkább jelét adja annak, hogy ezen ügynek nagyszerű horderejűt már is felfogja. Erre nézve csak kettőt legyen szabad említenem, először, hogy egy deáksegéiyző egyletet alapított, melynek tökéje már is 2000 ftra. emelkedett és melynek czélja szegény tanuló ifjakat ezen tökékek kamatjaiból segitni. A második az, hogy mulatságaiban sem felejtkezik meg a fontosabb teendőkről, mert midőn az utolsó alkalmával tartott majalisi mulatságnak költség- geiböl egynéhány forint fenmaradt, közakarattal elhatározta, hogy az egynéhány szegény tanulók fizetésére fordittassék. Szinte nem szabad emlitetlenül hagynom, hogy az egyesülési szellem, mely újabb időben annyi különféle egyletek keletkezésében adja kifejezését, ifjainknál azon irányban kezd mutatkozni, hogy a tisztább és nemesebb erkölcsiségre oly formán hasson, miszerint a maga köréből kizárja azokat, kik a tudományos miveltségnek egyszersmind fedhetetlen élet által is nem adják jeleit. Ezzel azonban korán sem akarom, sem magammal, sem másokkal elhitetni, hogy főtanodánk szelleme oly feddhetetlen, hogy minden tekintetben kielégíti a méltányos kivánatokat. Sőt inkább ha a lefolyt évnek szomorú tapasztalásai ellenkezőt nem hirdetnének, magától is értetődnék, hogy a hol világosság van, ott az árnyék nem kiányozhatik. És fájdalom ezen árnyék fötanodánk lefolyt évében oly jelenségekben mutalkozott, melyek csak szomorúsággal tölthettek el bennünket. Mert a mi már számos évek óta nem történt, azt az igazgatóságnak a folyó, évben kellett megtenni, hogy midőn t i. eddig a fegyelem fentartására keményeeb eszközt nem volt szükség használni, hanem elég volt az atyai intés, elég a komolyabb dorgálás, — ez évben egy tanulót kéntelenek voltunk az intézetből elutasítani. És hogy ez többekkel nem történt, nem másnak köszönhető, mint annak, hogy mások, hasonló vétkesek, a keményebb meg dorgálás után megjavulni nem akarván a végső csapást be sem várták, hanem magok hagyták el az intézetet. Ezen szomorú árnyékol- dal mellett csak azon vigasztalásunk van, hogy a feddésnek oly gyümölcsei is voltak, melyek szerént a megintettek magokba szálltak és megjavultak és pedig olyanok, kiknek javalásához kevés reményt kapcsoltunk. De ezek nélkül is, ki tudná a kárhoztatás kövét felvenni és reánk vetni? Ha oly ritkán találunk számosabb tagokból álló családot, mely oly szerencsés volna, minden gyermekét felnevelhetni, ki nem tekintene csak fájdalmas részvéttel a tanári működésnek azon sorsára, mely szerint 400 gyermekei közül egyet vagy kettőt elveszt, kit édes örömmel szeretett volna keblében megtartani? Legyen ennyi elég annak bebizonyítására, hogy a buzgóság a jó indulatu ifjút törckvéséban támogatni, a tévedöt útbaigazítani, az elesettet pedig felemelni, ez évben sem hiányzott a tanuló ifjúság vezetésében.
