Szent Benedek-rendi Szent Asztrik katolikus gimnázium, Sopron, 1940

20 A török vele szemben is a régi elvét alkalmazza: magyar királyság és Erdély nem egyesíthető. Az egységes nagy Magyarország feltámadásától való rettegés az, mely Magyarország megrablóinak az álmát mindenkor megzavarta. Ezt láthatjuk a török részéről is Bethlennel szemben: «Bethlen Gábor, ha Isten adja, legyen magyarországi koronás király bátor, de Erdélyt Magyarországhoz soha nem engedjük, hogy bírja; mert Erdély szultán Szolimán találmánya és sajátja az hatalmas császárnak, mi olyan tökéletesen nem bízhatunk ezután Magyarországhoz, mint Erdélyhez, s nem hagyjuk mi másnak a mienket.» Bethlen felemelte Erdélyt a legmagasabb polcra, melyet a török még eltűrt, de a törökkel való tárgyalásaiból kitűnik, hogy a Bocskay-féle erdélyi koncepció mégis csak korlátok közé van szorítva. I. Bákóczi György a Bethlen által kitaposott utakon tovább folytatja az aktív erdélyi nyugati külpolitikát. Nemcsak a portával, hanem a császárral is jó viszonyt tart fenn. A császári udvarnál Esterházy ugyan nagy ellensége, de Pázmán}', aki tisztában van Erdély visszacsatolásának lehetetlenségével, egyelőre lemond a szent korona jogáról és támogatja az udvarnál. Felsőbbségét a két oláh Vajda felett is fenn tudja tartani. II. Bákóczi György dinasztikus célokból túlmegy azon a határon, melyet a török még eltűr és lengyel hadjáratával a török beavatkozását és Erdély önállóságának a bukását idézi elő. «A Bákóczi-ház bukására következő esztendők kiszolgáltatták Erdélyt a török leplezetlen vérszomjának és pénzsóvárgásának. A lakosság most néhány évre komprimálva és hatvá,nyozottabban éli át a magyarországi török háborúk borzalmait.» Apafi Mihály uralma már csa-k árnyékuralom volt. Budavárnak 1686-ban történt visszafoglalásával Erdély különlétének földrajzi és hatalmi feltételei egyszerre megszűntek. «Erdély kis, védtelen provinciaként hullott vissza a magyar koronát viselő Habsburgok monarchiájába, de önálló állami léte, mely tulajdonkép icsak Bocskaytól tart Apafi haláláig, nem mult el mélyreható benyomások nélkül az akkori nemzedékek felett.» Az erdélyi de facto heizet kialakított tolerancia, az erdélyi katolikusok és protestánsok későbbi barátságosabb együttélése, melynek az elszakítás idején is annyi szép példáját láthattuk, az önálló fejedelemség korára vezethető vissza. Ez Erdély különéletének egyik activuma. Másrészt a XVII. század második felére hozzászokik az erdélyi lélek, hogy Erdélyre, mint valami különálló, öncélú, a magyar céltól különböző alakulatra gondoljon és erre büszke is legyen. Ennek a transsilvanista gondolkodásnak egyik első képviselője Szalárdi János volt, aki 1664-ben Magyarország meghódítását és Erdélyhez való csatolását ajánlja Telekinek, hogy így azon «darab ország» (Magyarország) Erdélyhez csalolásá-