Szent Benedek-rendi Szent Asztrik katolikus gimnázium, Sopron, 1938

8 járunk, s ha néha inégis megállunk, inkább az emberi kéz konlár bűvészkedésén lepődünk meg! M éréit is vonzották a természet külö­nösségei, ezért sok időt töltött az Erzsébet-kertben, de aztán érdek­lődése megint csak az ereddti szöveg felé fordult, s tanülgatta Isten­nek eredeti betűvetését. Mérei portréjáról a könyv s a virág nem hiányozhatik. És Mérei az iskolában is szerzetes és pap volt. Nagv tudása alázatossá és biztossá tette, s amikor utolsó éveiben a természetet tanította, a meghatódott csodálat csendült ki szavából. Ö maga a megtestesült kötelességteljesítés volt: ezt kívánta tanít­ványaitól is. Ü maga világosan gondolkodott: erre tanította növen­dékeit is! Tudását eszköznek tekintette, amely segítségére van a fölfelé vezető utón, s ilyen irányban vezette diákjait is! Mérei nem tanár-típus. Egyéniség, tehát eredetiség. Lehet utá­nozni, de a/ ő életét, működését megvalósítani soha. S az eredeti­ség megértése sem könnyű. Diákjai is inkább csodálták értelme nagyvonalúságát, ismereteinek kifogyhatatlanságát, magyarázatainak, előadásainak nemes egyszerűségét, egyben választékos formáit; nevelő elveit tisztelték, s bizonyára föltűnt nekik, hogy rendelkezéseit első­sorban őmaga tartottja meg, és az életre szóló tanácsait magla is gyakorolta. Hogy azonban ki volt Mérei: az osztályfőnök, a tanár, a bölcs útbaigazítások komoly forrása, ezt csak az érettségi után kezd­ték sejteni, amikor multak az évek, s tapasztalatokkal gazdagodva maguk is a tudás, az emberekkel való bánásnak nehéz, tövises útját járták. Ak'kor jutott eszükbe sokszor Mérei, és akkor gondoltak rá gyakran — s mindig szeretettel, megértéssel és hálával! Mérei t egész szívvel, teljes odaadással a felnőtt tanítványai sze­rették, akik kezdték közelíteni az ő bölcseségét, kezdték meg­érteni a/, ő szerénységét, s kezdték tapasztalni, hogy az életnek, tudás­nak, hírnévnek, társadalmi, hivatali érvényesülésnek egyetlen értel­me van: Isten és az Ö szolgálata. A diákjai tisztelték a komoly tanárt, megilletődve néztek a tudósra, s elcsöndesedtek az imádkozó pap, szerzetes láttára. — Csak a kis I. és II-sok örültek előre a ter­mészetrajz óráknak, amikor majd Mérei igazgató úr mesél a szil­váról, a mókusokról meg a többi érdekes és élvezetes dolgokról. 1938. október 1-én kísértük Méreit utolsó útjára. Sűrűfelhős, borongó délután volt; országunk sorsa is baljóslatúnak indult... Akik azonban még itthon voltak, mind eljöttek, hogy utoljára bú­csúzzanak az örökös nyugalomba induló osztályfőnöktől, tanártól és jóbaráttól. De csak a testét temettük, mert szelleme itt él közöt­tünk, akik szerzetes- és tanártársai voltunk; ihlető lelke ott őrködik a gimnáziumban nevelő s tanító elveinek épségén; emlékét, tanítását, bölcseségét pedig híven és szeretettel őrzi mindenki, aki valamikor

Next

/
Oldalképek
Tartalom