Szent Benedek-rendi Szent Asztrik katolikus gimnázium, Sopron, 1934

23 szónokias fölépítése (Temetőben, Újjászületés, A sphynx, Tizenhárom stb.). Később is több benne a reflexió, a szemlélődés, bájosan törékeny analízis, mind olyan összetevő, melyek rontják az élmény kibontakozásának pillanatnyi föllángolását, a líra igazi, egyetlen természetét. Nem elsősorban a téma esik ki a dalszerűség köréből, hisz pl. a Jolánka első levele c. versnek élményfrissesége, meleg könnyedsége, nekiindulása szinte a pattogó lírai megélésbe kívánkozik, s ezt a ritmust szinte úgy kell megtagadni tőle. Amikor Jolánka ezt a szerelmes levelet megírta, bizony dal volt a szive, lelke ; csak mikor a költő életébe, tollára került az élmény, akkor vonódott szélesebb körre, akkor kapcsolódtak hozzá a rezgő, hullámzó gondolatok, hogy megterheljék az emelkedő érzést, és mélységben szélesítsék felcsapó erejét. A költő szerelme ez, mely művészetének is jellemző vonása. így aztán inkább életkép lesz az élményből, melynek pompás csattanója az utolsó strófa, az író, a vers és Jolánka szempontjából egyaránt : „Utóirat. — Majd elfelejtém ! írja meg, hogyha ír megint, őszintén, a legigazabban, Mit szeret jobban látni rajtam : Fehér ruhát vagy rózsaszínt ?" Lírájának igazi alaptónusa a gondolatokat görgető rapszódia, ahogy a Tuba mirabilis c-ben mondja : Mély kut-órákon felbúg néha bennem A nagy mindenség roppant orgonája, Melyben az örök élő végtelen Tör érthetetlen diszharmóniákra, Melyben minden sip örökké rezeg, S eggyé fonódva szörnyű végletek Fújnak egy torz himnus-változatot, Ez a ff mély kut-óra", „eggyé fonódott szörnyű végletek" jelzik azokat az órákat, lelki állapotot, melyből a legharsányibb versek sarjadnak. Mindnek nehéz atmoszférája van, gondolatvihara, melynek kavargásában rendet teremteni, művészi egységet belevinni szinte meghaladja a költő erejét. Ezért azok a versei sikerültek jobban (A néma kalló, Gyermekmosoly, En nem vagyok az élet tagadója, A nyakék, Ne hívd az őszt, A harang stb.), melyekben nem engedte át magát egészen tervező vízióinak, melyekben emberibb közelségbe vonta a lelkében szétrohanó erőket, és keretet álló egységbe tömörítette őket a nélkül, hogy szárnyalásuk nagystílűségét evvel megnyirbálta volna. Míg ahol teljesen átengedte magát dús flórájú gondolat-virulenciájának, kevés kivétellel (Tuba mirabilis, Az önarckép) ködbe vesző távolságokba világít, hol maga a költő is, még inkább az olvasó elveszti tájékozódását, és testetlen érzések, elmosódott képek, bizonytalanság marad csupán vissza (Az aggteleki barlangban, A mélység, Gyötrelmes éhség, Véres mesterség magasra törni).