Szent Benedek-rendi Szent Asztrik katolikus gimnázium, Sopron, 1934

18 művészete, maga a valóságos tragédia. A költőben a húsból, vérből való Atilla meg a többiek mozognak, az ő indulatuk, méltóságuk, féktelenségük, az emberben élő ravaszság, gyöngédség, szerelem kavarog, aminek kezdettől kevés a nyomtatott betű, mert az indító erő is több, hogy csak eddig érjen, s ennyivel beérje. A költő nem virtuóz, aki technikai készségével bravúroskodik. Az Ellákot így írta meg, mert így élt benne részeiben és egész szerint. Amit a színpad ad, az nem hozzáadás, hanem ezt kell adnia, mert hozzátartozik. A darab forrja magából a szédületes életet, s ennek mélységeiből vetődnek felszínre az emberek, események egymásutánjai. S hogy egymásba ütődnek, összeverődnek, ez a láthatatlan belső erők titokzatos törvényei szerint történik, ahogy Chladni homokszemei a nem látható rezgésekre. Maga az író sem érzi ezt a nagy életmegmozdulást minden sodra, árama szerint : s amint eseménnyé, emberekké rendeződtek az alkotás folyamán, rá magára is revelációszerűen kellett hatniok, s az ő gyönyörűsége lehetett a legnagyobb a művén, mely tehát a megvalósulása a lelke, élete nyomon nem követhető sejtéseinek, kegyetlenül kínzó követeléseinek, honnan az Ellák született. Ez utóbbiért nem szegények a művészek, mert az egyedül hozzájuk méltót csak önmaguk adhatják maguknak, ezt is reménytelenül várt ajándékképpen. Az Ellák egészében is remek alkotás, de gyöngye a III. 6—7. jelenete : Hildegund-Atilla-Ellák, a befejezett kör, melynek végzetes nyitja Atilla halála s ezen túl Ellák tragédiája. Olyan ez a két jelenet, mint az egynek nőtt fenséges élet : együttesében részeivel is lenyűgözően hat, szétszedve csak összetevők, melyekbe a fantázia se tud illúzió-valóságo teremteni. S ha valakit érdekel az Ellák drámai művészete, ezt olvasniat kell, s magában élve gyönyörűséggé feslik szét. Hildegund véres tervre készül, s közben körülgügyögi Atilla, aki asszonya szeszélyére mesét mond neki a holtak csatájáról, hogy bevezesse öntudatlanul is a maga utolsó csatáját. Ekkor toppan be Ellák, s magának követeli a birodalomból a húnt: „Apám, csak egyért, A húnért könyörgök, add nekem ! ... Csak ezt a vérző mostohafiut vihessem én !" Az élet minden véglete fölszabadul mostan : a király s alattvaló, az apa és fiú, férfi és nő, szerelem és gyűlölet ; és vájjon van-e emberi mértéke a szenvedélyek meginduló szakadásának ? Ahogy ezek pillanatról pillanatra váltják egymást ! Ki ismeri erőik virulenciáját, az egymásra hatásnak reakcióféleségeket keltő változásait ? A hirtelen lelohadást, alázatot, kérést s a következő másodpercben a felágaskodást, megtorpanást, a tagadást egészen az élet és halál határáig ? ! Ezt a jelenetet nem lehet fölbontani, még kevésbbé az esztétika mértékei alá vonva „méltatni". Amint Harsányi se akarta. Legnagyobb művészete, hogy nagyon kevéssel a legtöbbet tudta adni. A legnagyobb művész, az élettegyelmezte tollát, hogy mindent ráleheljen a szavakra, de semmit se akarjon megérzékíteni, aminek több a súlya, mint hogy a