Szent Benedek-rendi Szent Asztrik katolikus gimnázium, Sopron, 1934

16 ábrázolni Harsányi a gondolatait, minden belső élményét, amennyire nyomon kíséri minden továbbhömpölygésüket, és széles áradást ágyaz nekik, annyira tanácstalan, amikor külső eseménnyé kell változtatni e belső rohanásokat. Az író ereje a lelkek felszaggatásában gigászi. Itt hullám hullámra gyűrűzik, probléma problémát temet el, alig elérhető magasságban tornyosul maga fölé, s hódoló csodálattal adózunk jövőt munkáló gondolatgazdagságának, azonban ezek alig öltenek valóságos emberi testet, legfeljebb azét, aki szintén a költő absztrakt életét folytatva befelé él, s nem érzi a szükségét, hogy mozgalmas legyen a külső élete is, csupán részleteiben hat ilyennek. Harsányi éli ezt a regényt, ő tépelődik Balogh, Divéky fejében, szivében, de szinte hangsúlyozza, hogy Csáky, Sebők, Siklóssy, Porszász nem ő, csupán a maga síkjába beállított valakik, s most az egyszer az esztetikum rovására van művének ez a letagadhatatlan egyénisége. Ezért is nincs A kristálynézőknek hangulati élete, igazi jellemzése. Emberei nem előttünk fejlődnek. De az írónak nincs is erre szüksége, mert nem regény ez, hanem témájában, elgondolásában, embereiben, társadalma szerint epikus tanulmány. Kiforrott életű emberek Balogh, Sebők, Thoroczkai, Divéky, Takács, Haller meg a többi mind. Nem is fejlődnek tovább, csak az események haladnak előttük, közöttük, s ők mint zsűritagok, orvosok figyelik az esélyeket, a kóros elváltozásokat, s hovatartozásuk szerint örülnek az egyiknek vagy másiknak. Esztétikai szempontból inkább az a kérdés, milyen telitettségűek, mekkora az átütő erejük? S itt a valóság szomorú igazsága szerint a szám, a hang a döntő. Egyéni fajsúlyban, méretben mindegyik Harsányi, ami különösen a női szereplőknél nagyon kirívó. Micsoda kín lehetett ezt a regényt, ezeket az embereket megírni ezeknek a hitével, tudásával ? magyarságukkal annyiszor megcsalódni, s mégis mindig Harsányinak maradni ? ! Társadalmi rajza pedig vetílettképes előadásnak hat. Az író felolvas, és a vásznon csengőjelre megállanak a jelenetek. Mozdulatlanul, egymásután. Először Sebőknek a nemzettől idegen írótársasága, Urvári-Unger „műterme", aztán a Thoroczkai-estély a maga finom csendjében, reklám nélküli igaz értékeivel, majd a kristálynézők szimbolumakép Balogh. Ő a legvigasztalanabb, mert az ő álmadozásán, akaratlanságán fordul veszendőbe a magyarság jövendője. De ez a társadalmi rajz minden nagyvonalúságával, ma már történelemmé inkarnálódott igazságával nem történik, rohan a kristálynézők hatalmas tömegén keresztül. Mégis A kristálynézőknek, mint regénynek minden fogyatkozását meg kell bocsátanunk, mert felelet akar lenni legsötétebb nemzeti kérdéseinkre : „Miért van Budapesten minden úgy, ahogy van ? Miért indul ez a város a világ -minden városai közül a legkozmopolitábbnak, annál is többnek : a saját gyökerei kiirtójának ? Miért silányul és tartalmatlankodik