Szent Benedek-rendi Szent Asztrik katolikus gimnázium, Sopron, 1899

67 ezt az Erzsébetet szánta volna nekünk cserébe a másikért ! Bajor Erzsébet a közelünkbe jön, Ausztria ifjú császárjának nejeként. De mily szomorú időben ! Nem sokkal előbb a kezűnkbe kényszerítették a kardot, hogy védelmezzük jogainkat s törvényeinket ; s mikor hosszú, dicsőséges védekezésünk után nem vehettek rajtunk erőt, segítségül hívták ellenünk azt a hatalmat, mely eddig minden szabadságot eltiport ; s mikor hősi harczok után az egyenetlen erők tusájában elbuktunk, a „vae victis" teljesült rajtunk. A győző hatalom boszuja börtönbe, halálba hurczolta legjobbjainkat szabadságunkat eltörölte s temetői csöndbe fojtotta nemzeti életünket; „minden nap új szenvedést hozott, minden új szenvedés egy-egy gyökerét tépte el a bizalomnak s hitnek". Megdermedt szivünk a kormányzó hatalom iránt ; sürü, vigasztalan éjszaka borult ránk, melynek nem Ígérkezett hajnala. S mikor Erzsébet megjelenik közelünkben, föleszmélünk; mintha m.'gis lehetne még hajnala a szenvedés s elkeseredés éjszakájának; hisz háromszáznál több magyar várfogo yról hullott le a bilincs az ő esküvője örömére. S mikor néhány év múlva az iíju fejedelem hazánkba hozta szépséges nejét, ennek mosolyára, mely őszinte szeretetről beszélt, engedni kezd a magyarság szivén a jégkéreg; reményiem kezdtünk, hogy hajnalodik, hisz megint száznál több magyar fogoly került vissza hazánkba a külföldi börtönökből. S reménységünk növekedett, mikor annak híre terjedt, hogy a fejedelemasszony kezdi tanulni nyelvünket; hosszú, hosszú századok óta ő az első fejedelemasszony, ki megtanulta s beszélte nyelvünket. S hogy szépült nyelvünk az ő szépséges ajkain! S reménységünk nőttön nőtt, mikor hallottuk, hogy a fejedelemasszony olvassa, tanulja történetünket, könyez a rnult szomorú idők kegyetlenségén, érzi s érti szomorú elkeseredésünket. Az ő könyeire meglágyult a nemzet szive, az ő szeretete szeretetet fakasztott bennünk, mert szeretet a szeretetnek bére. Az éjszaka hajnalra fordult; az ő angyali szeretete békítette ki a nemzetet s fejedelmét. S mikor a béke a koronázásban testet öltött, szétfoszlott az éjszaka, itt volt a sugaras napfény; s mikor sz. István koronája megérintette Erzsébetnek vállát, sok jó tette jutalmaként érezhette szivében, mondhatta magában : századok konkolyát téptem ki a szivekből. S igaz királynénk, királyi anyánk lett. Szívesen élt köztünk, gyermekeinek szivét a nemzet szivéhez kötötte, bajainkban támasztékunk, szószólónk volt ; mikor följajdult a nemzet két nagy fiának halálán, első volt az érdemjutalmazó koszorúval a ravatalnál a királyné, s koszorújánál csak könvei hatottak mélyebben. Öröminkben, bánatinkban részesünk volt ; szivét adta a nemzetnek s hálás milliók szivét nyerte cserébe. De „nincs halandó a világon keserűség vagy gond nélkül, legyen bár király vagy pápa". Jöttek a szomorú idők föléje is ; jobbról, balról dőlnek el mellőle félelmetes halállal, kiket vér, szeretet fűzött a szivéhez, s a csapások szivének egy-egy részét dermesztették meg. S mikor egyetlen fia, az ő