Szent Benedek-rendi Szent Asztrik katolikus gimnázium, Sopron, 1874

7 eziklapárkányzatához csapkodó hullámok, a bömbölő vihar kísérői e bús imá­nak, melynek kongását viszhangoztatják a tündér violaszinü sziklafalak és mér­sékli az örökös köd. — A sok üldöztetés, a rosz bánásmód dacára! a veréb ma is hű kiserője ellenségének, az embernek ; ma is ott látjuk őt a szántóvető környezetében, ma is csak addig tartja tiszteletben az ijesztőt, a szalmabábot, a karóra szúrt kalapot, mig meg nem győződött, hogy nincs attól mit tartania s pár nap múlva már számba sem veszi. Nem regélünk e ma is kísértetekről? S mi e kisértet ? — Szerelmet sugdozva rezgnek a virágok, a bájos zéphyr andalítólag suttog a lombok között s ugy látszik mintha csókokkal üdvözölnék egymást a falevelek ; az éj királynője csillagsátorából megezüstözi a bércek ormait, a pásztor furulyának bánatos hangja összevegyül a kedves fülmilék szent dalával s mintegy vetélkedni látszanak egyik Isten dicséretében, másik szive bánatának panaszlásában. Perc, perc után tűnik, elhal a furulya panaszos hangja, elnémul a fülmilék háladala, megszűnik a bájos zéphyr andalító susogása, halotti csend terül el az egész természeten ; a hold teljes fényben ragyog kétes világot vetve a regényes bércekre, gyenge bodor felhők lebegnek az égboltozaton, melyek olykor-olykor a hold mosolygó arca előtt átvonulva átszűrik a fényt, tündé­riesb látszatot kölcsönözve a tárgyaknak. Oly valami kimondhatatlan özönlik el a nagy mindenségen, mit csak érezni, de leirni halandó nem képes, fele­dünk mindent mi az életben bántott s a költészet szárnyain repülünk ábránd­jaink világába ; — „ekkor egyszerre egy rejtélyes, mély, tompa kiáltás hangzik, megzavarva az éj költői harmóniáját, felrázva a szemlélőt merengéséből. Meg­lepetten ijedve tekintünk föl s egy rémes alakot látunk, mely sötéten, mint gonosztevő agyában fogamzott gondolat, nesztelenül, fenyegetőn villogó sze­mekkel suhan el fölöttünk;" — ez a vélt kisértet a nagy suholy, mely ma is mint évezredek előtt csak az éj béálltával hagyja el odúját. — A kőszáli zerge ma ép oly könnyűséggel szökik át a tátongó mélységek fölött s tűnik el üldö ­zője szeme elől; a fürge evet ma is oly vidoran, villámgyorsasággal ugrik át egyik ágról a másikra. — Az állatvilágban tehát mindenütt ugyanazon állandóság ugyanazon változatlansággal jár karöltve, a macska még mindig ugyanazon mohósággal űzi az egeret ; a farkas ma sem kötött békét a báránynyal ; de igen kötnek békét az emberek, gyakran a legdühösebb ellenségeket a barátság édes köte­léke fűzi egymáshoz. Az állatoknál sohasem fordul elő szerepcsere, de igen az embereknél, számtalan példa bizoeyitja, hogy a dühös megszelídül, a sze­líd elvadul ; az embert elkeseríti a rosz, háladatossá teszi a jó. — Minden állat fajának sajátságaival bir ; az emberek ellenben megváltoztatják életmód­jukat, egymás mellett gyakran a legkülönbözőbbeket művelik — Az allatok­nál fiatalok ós öregek ugyanazon sajátsággal, ügyességgel birnak a nélkül, hogy tanulnák, tökéletesítenék; az ember ellenben minden korban más-más saját­ságot tüntet fel, minden egyed újra kezdi azt, mit mások már elvégeztek s

Next

/
Oldalképek
Tartalom