Zeman László: Gymnasiologia. Az eperjesi Kollégium és áthagyományozódásai (Somorja-Dunaszerdahely, 2003)
Wallentínyi Samu: Petőfi
Wallentihyi Samu: Petőfi bői, elkeseredett atyja először megdorgálja őt levélben, később leveszi róla kezét. Petőfi lerongyolódva, az egész világgal dacolva, elkeseredett elhatározással otthagyja az iskolát, és zord februári időben gyalog elmegy Pestre, és beszegődik a Nemzeti Színházhoz statisztának és szerephordónak. Ettől kezdve hat éven keresztül vándorol, küszködik, szenved, kétségbeesik és reménykedik mint színész, mint katona és mint diák. Erről az időszakról írja maga a költő: „Hat esztendeig voltam Istentől, embertől elhagyott földönfutó, hat esztendeig volt két sötét árnyékom: a nyomor és a lelki fájdalom... és mikor? Ifjúságom kezdetén, az élet legszebb szakaszában, mely csupán az örömöknek van teremtve, tizenhatodik esztendőmtől a huszonkettedikig”. Nagyon sokat szenved, nélkülöz, nyomorog, éhezik és fázik. Utolsó színészi próbálkozása majdnem végzetes lett. Debrecenben a Komlósy társulatába lépett be 1843 őszén. Igazgatója nem ad neki szerepet, csak a karban énekelteti őt, Petőfi elkeseredik, egy kisebb társulathoz szegődik. Ez azonban az Érmelléken való siralmas próbálkozás után, Székelyhídon végleg feloszlik. Petőfi gyalog, lerongyolódva, kiéhezve, betegen vánszorog vissza Debrecenbe. A súlyosan beteg vándorszínésznek Pákh Albert fogja pártját. Az ő jótállása mellett egy szegény színházi jegyszedő jóságos özvegyénél húzza ki a telet fázva, fűtetlen szobában. De azért sokat tanul és szebbnél szebb verseket ír, és úgy érzi, hogy szívének tiszta áldozata kiengeszteli még ádáz sorsának a dühét is. Összeírja verseit, s elhatározza, hogy mihelyt felgyógyul, szerencsét próbál Pesten költeményei kiadásával. A derék kollégiumi diákoktól gyűjtött összeggel, kezében egy ólmos bottal s egy kopott vászontarisznyában költeményeivel február elején nekiindul a nagy útnak. Keserves útjáról ezt írja később: „Debrecenből utaztam Pestre 1844-ben februárban, kopott ruhában, gyalog, egy pár húszassal és egy kötet verssel. E kötet versben volt minden reményem, gondolám: ha eladhatom, jó, ha el nem adhatom, az is jó, mert akkor vagy éhen halok, vagy megfagyok s vége lesz minden szenvedésemnek. Egyesegyedül mentem a Hegyalján, egy lélekkel, egy élő lénnyel sem találkoztam. Minden ember födelet keresett, mert iszonyú idő volt. A süvöltő szél havas esőt szórt reám. Éppen szemközt jött. Arcomon megyfagytak a könnyek, melyeket a zivatar hidege és a nyomorúság fakasztott.” Nagyon elgyötörtén érkezett Pestre. Költeményeivel sorra járta a kiadókat, egyik sem vette meg. Ek-88
