Zalabai Zsigmond (szerk.): Eperjes, Eperjes, te tünde, te régi. Vers- és képkoszorú a hetvenöt éves Zeman László tiszteletére (Somorja, 2003)
Ásgúthy Erzsébet Hiába űz idegen tájra Jaj, öl a fény, s keserű lesz ott számban az íz zsenge virága. Hiába űz idegenn tájra napfény-keresés, uj bor vágya, Hiába nem volt még az ég tán soha azúrabb, soha kékebb, A déltől visszakövetelnek északibb, zordonabb vidékek. Idegen lombok, vidám dombok, derűs egek, virágos kazlak, Kísértő vágy távol varázsa ... büszke kínban be megtagadlak! Jaj, magyar bolyba keveredtem - fajomnak tán nincs is már célja? Mégis valami nagy parancs köt, jobban, mint a bilincs acélja. Zordabb a gond a honi tájon, fájóbb a hév, mely hajtja vérünk, Igévé lesz a szó az ajkon, s nincs mérték itt, mely mérné bérünk. Állunk a Végeken- mint vártán - a nagy Viharban, egymagunkba, Megtépett tollal, csonka szárnnyal, kialvó méccsel ablakunkba. Itt tart valami furcsa bánat. Hejh! Mégis itt és mégse másutt. A sorsunk ez és mindhiába! ... A fajtánkhoz nem vezet más út. Sorsunk sebére ráhajolva idézzük fel Golgotás múltúnk, Szentelt a föld, amelyből nőttünk, s majdan pihenni visszahulltunk. 66
