Zalabai Zsigmond (szerk.): Eperjes, Eperjes, te tünde, te régi. Vers- és képkoszorú a hetvenöt éves Zeman László tiszteletére (Somorja, 2003)
Egy holddal sápadtabb lettél, holdtölte; sztrájkoljatok csillagok: égi posztok! Száz ábrándom garázda csönd megölte s hamis tanút; emléket minek hoztok?? És te is sápadt lettél, te is, Isten, kinek templomudvaron lestem léptét. Kóbor koldusba láttalak, bizisten! Ha háborgó szakái lát ebek tépték. Hisz kakasszó is bús imának zendült, szent-olajt néztem esőn - emberek! S mit hitnek hittem, mámorosán, szentül, most könnyem mocsarában hempereg. Fussatok, felhők: fodros, csipkés delnők, a harang ezüst hullámokkal üldöz, belétek döf, mint füttyel kicsi felnőtt. Ha leszól büszkén csacska anyaszülthöz. No nézd! az ég még elsírja magát, ott, csak nem búsulsz annyira énmiattam? Minek a könnyed: mennybéli agátod, mint szorult tolvaj, lerázom riadtan, vén utszéli fa, estimát susogva, légy mentőangyal, ernyő énfelettem, úgy nézek rád mint halott, ciprusokra, az életem: rossz álmom, elfeledtem
