Zalabai Zsigmond (szerk.): Eperjes, Eperjes, te tünde, te régi. Vers- és képkoszorú a hetvenöt éves Zeman László tiszteletére (Somorja, 2003)

Szó nélkül távozál, - nem vádollak, hiszen Hogy kínos lett volna búcsúznod, elhiszem!

A daru is búsan kiáltozik, pedig Egész nemzetével útra kerekedik.

Mégis, mégis minek hagytál bennünket el?

Meglásd, ha itthon fájt, ott is fáj a kebel;

Bizony, ha lelked fáj, ha rajta seb vagyon.

Könnyebben begyógyul a honi hantokon.

S ha vígan lépted át a háznak küszöbét,

Honnan vidám zene s pohár csengett eléd:

Nincs lelked, hogy meleg részvéttel hágjad át.

Midőn nagy bú miatt gyászt öltött a család?

Ha aki fölnevelt, a kedves jó anya,

Betegen, rongyosan elédbe állana:

Karjába omlanál, ölelve melegen.

Azért, hogy rajta már nincs bársony és selyem.

Mégis szülőhonod, a legszentebb anyát,

Nehéz óráiban, rossz gyermek, elhagyád!

Mert úgy szeretted, hogy tovább nem nézhetéd Sápadt arculatát és könnyező szemét.

Mert akit szeretünk, míg ajka mosolyog:

Búbánatában is legyünk osztályosok!

43