Vörös Ferenc (szerk.): Regionális dialektusok, kisebbségi nyelvhasználat. A 2005. október 20-21-i somorjai konferencia előadásai - A Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadványai 224. (Budapest-Nyitra-Somorja, 2005)
Szabómiháyl Gizella: A szlovákiai magyar nyelvtervezés kérdései. Standardizálás és kodifikálás
A SZLOVÁKIAI MAGYAR NYELVTERVEZÉS KÉRDÉSEI. Standardizálás és kodifikálás SZABÓMIHÁLY GIZELLA Heinz KIoss ma már klasszikus elmélete nyomán megkülönböztetünk státusztervezést és korpusztervezést. Ebben az írásban csak az utóbbival kívánok foglalkozni, azon belül is főként annak egyik elemével, a kodifikációval, bár - amint az a későbbiekből kitűnik - a tárgyalt témának státusztervezési vonatkozásai is vannak. A kérdés szlovákiai magyar szakirodalmát áttekintve megállapíthatjuk, hogy a standardizálás és a kodifikálás kérdései iránt a legutóbbi évtizedig csekély érdeklődés mutatkozott, aminek elméleti és gyakorlati okai voltak. Nyelvművelőink feltehetőleg nem azért hanyagolták a nyelvtervezési kérdéseket, mert nem ismerték a vonatkozó magyar szakirodalmat1, hanem valószínűleg azért, mert az „egy magyar nyelv van" álláspont perspektívájából a nyelvtervezés által felvetett problémák kisebbségi (azaz a szlovákiai magyar) helyzetben irrelevánsak. hiszen eszerint a szlovákiai magyarságnak a magyarországi nyelvhasználatot kell követnie. Ezt a megközelítést jól példázza az alábbi idézet: , A jövőben is születnek új fogalmak, amelyek nevét szlovákul ismerjük meg, s új emberek is, akiket meg kell tanítanunk arra, hogy a fogalmaknak nem szolgai fordítással kell magyar nevet adni, hanem a már létező magyar megfelelő megkeresésével. Deine László szerint nem az. a legény, aki kitalál, hanem aki megtalál." (Jakab 1993/1998: 32, 1. még Jakab 1976: 169). Nyelvművelőink természetesen tisztában voltak azzal, hogy a határon túl élő magyarok esetében a magyarországitól eltérő „társadalmi valóság” okán szükség van önálló elnevezések megalkotására is, ezek számát azonban ,.csekély"-nek tartották (Demk 1970: 104, 1. még Jakab 1976: 170). A kodifikáltunk minősíthető lexikális elemek aránylag kis száma - és „szervetlen” volta - is ezt az álláspontot támasztja alá.2 A kilencvenes évektől folyó és a szlovákiai magyar nyelvhasználat módszeres feltárását célzó kutatások eredményei alapján nyilvánvaló, hogy a szlovákiai magyarban általános használatúvá vált számos olyan elem, amelyre jellemzőek a standard ismérvei, ugyanakkor e lexikális elemeknek Magyarországon léteznek funkcionális megfelelői, s szlovákiai magyar szövegekből igen gyakran mind a magyarországi, mind a szlovákiai magyar elem adatolható (bővebben 1. Lanstyák-S/.abőmiiiái.y 1994/1998; Lanstyák-Szabőmihály 2000/2002). Ez azt jelenti, hogy nem egyszerűen a megfelelő „magyar” szót, kifejezést kell megkeresnünk, hanem valódi nyelvtervezési feladatunk van: „a rendelkezésre álló nyelvi formák értékelése a közülük való választás révén” (Haugen 1966/1989: 13). Elvi síkon az elsődleges szelekció tekintetében a szlovákiai magyar nyelvészek között nincs vita: mindannyian a magyarországi standardhoz (pontosabban az ún. közmagyar nyelvváltozathoz) való alkalmazkodás szükségességét valljuk, ez. azonban nem jelenti azt, hogy a gyakorlati sze-
