Vörös Ferenc (szerk.): Regionális dialektusok, kisebbségi nyelvhasználat. A 2005. október 20-21-i somorjai konferencia előadásai - A Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadványai 224. (Budapest-Nyitra-Somorja, 2005)
Vörös Ferenc: Adalékok a felvidéki személynevek areális névtanához
Adalékok a felvidéki személynevek arecdis névtanához 133 ba került szlovákiai magyarság névanyagát, névhasználatát fogom vallatóra. Az alábbiakban azt vizsgálom, melyek azok a szláv, közelebbről szlovák nyelvi hatások, amelyek egyéni és közösségi szinten állandó kölcsönzésekként jelentkeznek a felvidéki magyar névanyagban. Összefoglalóan azt is mondhatnánk róluk: létezésük olyan areális hatásoknak köszönhetőek, amelyek ugyan sajátos regionalizmusoknak számítanak, ám tagadhatatlanul a magyar nyelvkincs részét képezik. Mindezekkel egyúttal arra szeretnék rávilágítani, miben is áll az, hogy névtanilag a szlovákiai magyarság nyelvi repertoárja gazdagabb az anyaországinál (vö. Vörös 2005b). 3.1. A mai és régi térképeket tanulmányozva földrajzilag rögvest szembetűnővé válik a felvidéki magyarság köztes helyzete, különösen a hosszan elnyúló nyugat-kelet irányú nyelvhatár mentén, ahol nem ritkák a kettős kultúrájú, kétnyelvű egyének és közösségek. A felvidéki magyar közösség jogi státuszának megváltozásával, a hatalmi viszonyok átrendeződésével az I. világháború után névélettani szempontból is döntően új helyzet teremtődött. 3.2. A szlovákiai magyarság a magyar nyelvterület északi peremén helyezkedik el. Korábbi kutatásaim megerősítették, hogy a peremhelyzetből egyértelműen levezethető a szláv eredetű családnevek számának megszaporodása. Ahogy közeledünk a nyelvhatárhoz, úgy nő ezeknek a neveknek a részesedése: egyes magyarlakta településeken akár a 40%-ot is elér(het)i (vö. Vörös 2001 ). Ugyanakkor az elmúlt száz év során az is megfigyelhető, hogy kutatópontjaimon - kisebb ingadozásokat leszámítva - a névanyag összetételének belső arányai lényegesen sehol sem módosultak: sem a kompakt magyar nyelvterületnek számító Csallóközben, sem a nyelvhatárhoz közeli, ma már nyelvszigetnek számító Nyitra vidéken. Ez feltehetőleg azt is jelenti, hogy a szlovákiai magyarok körében szignifikánsan magasabb a szláv eredetű családnevek részesedése, mint az anyaországban általában. A dolog természetéből adódik, hogy ott, ahol a mai magyar határokon belül bármely okból kifolyólag szláv lakosság élt vagy él, abban a régióban és/vagy azon a településen általában a magyarországi átlagnál szükségszerűen magasabbnak fogjuk találni a szláv eredetű családnevek részesedését. 3.3. A családnév alakjával szemben manapság szigorú elvárás annak alaki állandósága. Ez azt jelenti, hogy a családnévnek egy adott személyhez kötve nem lehetnek még írásképváltozatai sem. Itt azonban feltétlenül szólnunk kell egy másik, jellegzetesen szlovákiai sajátosságról: a családnevek mellékjelezéséről, amely a szlovákiai magyarság körében bizonyos helyzetekben felülírja ezt a szabályt. A mellékjelezés tendenciájának kezdőpontja 1922 elejére tehető. Ekkortól találkozhatunk először a csehszlovák állami anyakönyvekben a magyar lakosság családnévanyagának (cseh)szlovákosításával. Ez egyúttal egy másik folyamat kezdőpontjának is tekinthető. Annak. melynek során a névviselők egy része külső kényszernek engedve fokozatosan „azonosul” az immár mellékjelezett, de magyar etimonú alakkal. Ez az egymást követő nemzedékek viszonylatában hasonlóan megy végbe, mint a nyelvváltás folyamata. Megjegyzendő, hogy az identitásváltás egyik első jelének éppen a mellékjelezett családnévvel való azonosulást mondhatjuk. Fontos azonban hangsúlyoznunk, hogy napjainkban sem kell minden mellékjelezett családnév mögött nyelvváltást és/vagy identitásváltást gyanítanunk. A hajdan kényszerűen átírt családnév jogi okok miatt akkor is „módosult” formájában testálódik a következő generációkra, ha azzal viselője belsőleg (még) nem azonosult. Erre utalhat az autográf aláírás és a név hivatalos formájának eltérő ortográfiája (vö. Vörös 2004: 225-258).
