Török Tamás: Ipoly mente helynevei. Adattár. 1. Alsó-Ipoly mente (Somorja, 2011)
Az Alsó-Ipoly mente története, néprajza és nyelvjárása
Az Alsó-Ipoly mente története, néprajza és nyelvjárása A második világháború az Ipoly mentét sem kerülte el, 1944 decemberétől súlyos harcok folytak az Ipoly déli részén. A környék lakosságát egy hónapra kilakoltatták, visszatérésükkor pedig már mindent lerombolva találtak. 1945 májusától a területet visszacsatolták Csehszlovákiához, a magyar nemzetiségű lakosokat megfosztották állampolgárságuktól. Az itteni falvakat a Magyarország és Csehszlovákia közötti lakosságcsere szerencsére csak kis mértékben érintette. Van azért néhány kitelepítésről szóló adatunk, így pl. IpolybékőX 1946-ban 17 családot deportáltak Csehországba kényszermunkára, 8 családot pedig Magyarországra telepítettek ki. A viszonyok 1948 után rendeződtek, megkezdődött a szocialista átalakulás: megalakulnak a szövetkezetek, különböző kulturális és társadalmi szervezetek jönnek létre, sorra épülnek a kultúrházak, kiépül az úthálózat, felújítják a villamoshálózatot stb. Az 1989-es rendszerváltás új helyzetet teremtett, az új társadalmi berendezkedés előnyei mellett ezek hátrányát is megérzi a környék: pl. számos munkahely megszűnése, a munkalehetőségek csökkenése, megélhetési gondok. Mindezek következtében sok helyen megfigyelhető a falvak elöregedése, a lakosság számának csökkenése. Az Ipoly mente néprajzilag a Palócföld része, bár egyes népszokásaiban kisalföldi jellegzetességek is felfedezhetők. Mindenestre népi kultúrája igen sokszínű és összetett. A vidék településszerkezetét a szalagtelkes falvak jellemzik, a hosszú, keskeny telkeken a lakóházat egy vonalban követik az istállók, ólak, egyéb gazdasági épületek. A telkek hagyományosan ún. szabad udvarok voltak, azaz nem kerítették, később gallyakból, vesszőből, kőből készült kerítésekkel akadályozták meg az állatok elkóborlását. Építőanyagként elsősorban a fát használták, ám az erdők fokozatos kiirtásával a faházak háttérbe szorultak, és a 19. századtól egyre inkább elterjedt a sár mint építőanyag. A 20. században elsősorban a kisnemesek körében teret hódított a tégla, gyakran vályoggal kombinálva. A vályog a szegényebb rétegek építkezési anyaga volt, amit bizonyít az is, hogy szinte minden falu határában volt vályogvető hely. Ipoly mente építészetének jellegzetességei a vályogból, téglából kialakított tornácok.8 A lakosság legfőbb megélhetési formái az erdőgazdálkodáson, pásztorkodáson, földművelésen alapultak. A földművelők között egyaránt megtalálhatók voltak a telkes gazdák és a csupán házhellyel rendelkező zsellérek. A zselléreknek közös marhalegelőjük volt, és a közeli erdőkből évente meghatározott mennyiségű tűzifát vihettek. A nincstelenek, de gyakran a jómódúak is egészen az első világháborúig 8 Liszka: i. m. 295-306. p. 16
