Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
8. …mindenhol, mindenkor és szinte mindenkitól lehet tanulni. Beszélgetés a 60 éves Liszka Józseffel
576 Beszélgetés a 60 éves Liszka Józseffel is szorosabbak ezek a kapcsolódások, mint azt annak idején akár csak sejtettem is; noha - visszagondolva - épp Dömötör Tekla elégszer tett ezekre utalásokat). Csak megemlítem, hogy kíváncsiságból Király István Ady-előadásaira, meg Németh G. Béla óráira is bejártam. S most, ahogy rendezgetem gondolataimat, jut eszembe, hogy talán más is lehetett ebben, nem csak az irodalmi kapcsolódások, hiszen a régész László Gyula óráin szintén sokat beszélt, akkor még élő íróbarátairól, Juhász Ferencről, Illyés Gyuláról, olykor elmondott egy-egy Szabédi László-verset is... Ami tehát a néprajzban megfogott, talán az volt, amit Móra Ferenc az archeológiával mint „ásatag néprajzzal” szemben „élő régészetnek” nevezett... Nekem most hirtelen csak a Voigt Vilmos iránti, lehet, hogy túlzók, de már-már rajongásnak tűnő tiszteleted jut eszembe. Te Dömötör Teklát említetted, ő milyen értelemben volt meghatározó személyiséged formálásában, a néprajz mint tudomány megértésében és megszerettetés ében? Még mielőtt erre rátérnék, az egyik, Dömötör Teklával folytatott utolsó beszélgetésünket kellene elmesélnem. Fogalmam sincs, mikor lehetett, talán az államvizsgán, vagy már utána valamikor. Olykor be szoktam ülni trécselni Tekla nénihez, s lehet, hogy ez valamiféle búcsú látogatás volt? Mindenesetre tanácsokkal, szakmai tanácsokkal látott el. Nem emlékszem, hogy bármikor máskor mondott volna nekem hasonlóakat. Azzal kezdte, hogy most hazamegyek, s be kell, hogy lássuk, szakmailag eléggé el leszek ott zárva a tudomány nemzetközi vérkeringésétől (istenem, eszembe sem volt akkor a nemzetközi vérkeringés! Magyar tudományt akartam csinálni, magyarul!). Szóval, hogy ne vesszek el teljesen, azt tanácsolja, hogy figyeljem a szovjet néprajz eredményeit (mert, oroszul, ugye, a szlováknak is köszönhetően jól beszél? - nézett rám. Hogyne - válaszoltam nem sok meggyőződéssel). Szóval az oroszok nagyon figyelik a nyugati néprajz legfontosabb eredményeit is, és rajtuk keresztül megtudhatom, mi újsága nagyvilágban... Ezt akkor, abban a pillanatban elfelejtettem. Mondom: az én tervem a szlovákiai magyar néprajz fellendítése, magyar nyelvű tudományosság kialakítása Szlovákiában volt. Mindeközben még csak a szlovák vagy a cseh néprajz eredményeivel sem számoltam, nemhogy az oroszok segítségével informálódjak, mondjuk a dél-amerikai néprajzi irányzatokról, vagy akár csak a franciáról vagy olaszról. És most, három és fél évtized távlatából látom, mennyire igaza volt! És mennyire hosszú távú lehet egy jó tanár hatása... Azért Dömötör Teklával kezdtem, mert egyetemi éveim alatt ő talán nagyobb befolyással volt rám. Voigt Vilmos tanított ugyan, úgy emlékszem, nem túl sok óránk volt vele, s ami volt, azokon sok mindent nem értettünk (vagy maradjunk annyiban, hogy én nem értettem), vizsgái előtt rettegtünk. Noha nem volt emberevő (efféle kalandjaimról már máshol, többször is beszámoltam), de kegyetlen (egyébként teljesen indokolt) iróniáját nehéz volt megemészteni, megszokni. Mára sikerült. Az egyetemi éveim nagyobbik felében meg voltam győződve róla, hogy nevemet sem jegyezte meg. Aztán valamikor negyedikben (vagy már ötödikben? Mindenesetre már megvolt a szakdolgozati témám, témavezetőm meg Dömötör Tekla) egy tanulmányi kiránduláson egyik csoporttársamat valamilyen fejfa-kérdésekből „vizsgáztatta”, én meg belekotyogtam. Erre leintett, „magának ezt hivatalból tudnia kell". A szakdolgozati témám a Vág és Garam köze temetőinek néprajzi vizsgálata volt. Hogy ezt honnan tudta? Közelebbi kapcsolatba akkor kerültem vele, amikor az egyetemi doktori disszertációmnak ő lett az egyik opponense. Véleménye (amit több mint tíz, sűrűn
