Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
8. …mindenhol, mindenkor és szinte mindenkitól lehet tanulni. Beszélgetés a 60 éves Liszka Józseffel
572 Beszélgetés a 60 éves Liszka Józseffel Miért, mi az ami nem sikerült? Mi tettél volna inkább? Hát, ha nem is teljesen komolyan, de azért minden komolyságot sem nélkülözve, egy bluesgitáros, aki éjszakánként füstös kocsmák népét szórakoztatja. S közben, gondolom, saját magát is... No, de erre fiatal koromban komolyabb kísérleteket nem is tettem, ezt inkább talán csak most gondolom, visszamenőleg... Viszont, ha a családnál tartunk, még nagyszüleimről is beszélhetnék, főleg anyai nagyanyámról, a Vincze nagymamáról, aki sokat olvasó, bölcs parasztasszony volt. Vele sokszor versenyt olvastunk, még Kari May vaskos Winnetouját is elolvasta párhuzamosan velem, hogy megtudja, mi lehet má az, amit ez a gyerek le se tud tenni... Köbölkút nekem, egészen kisgyerek koromban a közeli szőlőhegy, pincesor, az erdő volt. Ha belegondolok, hogy milyen rozoga présházakban, pincékben kajtattunk madárfészkek után, hát még most is lúdbőrözik a hátam. Nem, nem jól mondom, nem most is, hanem: egyszerűen most. Akkor nem érzékeltük a veszélyt. A nyaraimat, legalábbis azok egy részét viszont Pereden, anyai nagyszüleimnél töltöttem. Onnan a Téglások nevű tó, az ottani horgászások maradtak meg emlékeimben. Érdekes: hiába van/volt Köbölkúton sokkal jelentősebb mocsárvilág, horgászási, halászási lehetőség, arról különösebb emlékeim, élményeim nincsenek. Nos, mindez az alapiskolai időszakot jelenti, sőt, ha meggondolom, már hetedik-nyolcadik táján nem is mentem ki az utcára a gyerekek közé játszani. Addigra annyira beszippantottak az olvasnivalóim, hogy inkább azokkal töltöttem az időmet. Aztán, a gimnáziumi évek alatt, gyakorlatilag már csak aludni jártam haza, s egyetemista koromtól meg végképp megszakadtak az aktív, napi kapcsolataim szülőfalummal. Az utóbbi években tettem néhány bátortalan kísérletet, hogy ezeket a régebbi, laza kötődéseket felújítsam, de hogy azok valóban élőek lehessenek, nos, ahhoz ott kellene élni... De még az iskola! Ez összetett, s jó hogy tanítóimról nem általánosságban kérdeztél. Az elemiben lényegében minden tanító nénimtől (köztük édesanyámtól, aki harmadikban tanított, s én őt az iskolában tanító néninek szólítottam és magáztam, ahogy a többi gyerek, anélkül, hogy mi erről otthon valaha is beszéltünk volna), szóval minden tanító nénimtől megkaptam azt a szilárd alapképzést, amiből lényegében ma is élek. Csak hálával tudok gondolni rájuk. Az alapiskola felső tagozatán, s pláne a gimnáziumban azért már (enyhén szólva) tagoltabb a kép. Neveket nem mondok, mert kár lenne bárkit is megsérteni (akár haló poraiban is), de tényleg többet vártam ekkori tanáraimtól. Sokat olvasó gyerek voltam, és olvasmányélményeim nyomán már élt bennem valamiféle romantikus kép a tudós tanárokról. Ilyen elvárásokkal mentem a gimnáziumba, s mondanom sem kell, hogy csalódnom kellett. De azt hiszem, ez törvényszerű is. A valóság csak ritkán tud megfelelni az olvasmányélményeknek. Némelyik gimnáziumi tanáromtól emberséget kaptam és tanultam, szakmai útbaigazítást viszont alig. Szóval „tanítóim nem voltak, nem volt tanítókra szükségem" - mondhatnám Adyval, de ez nagyképű és csak féligazság lenne. Mert igenis szükségem volt, van tanítókra, afféle tanulós típus vagyok. Tehát inkább tanuló mint tanító, de hát ez egy weites Feld... Ezt hogy érted? Arra emlékszel, milyen tanuló voltál? Vagy inkább így: milyen voltál tanulónak? A kérdést talán úgy módosítanám, hogy milyen vagyok tanulónak. Merthogy valóban úgy gondolom, inkább tanuló, mint tanító alkat vagyok. Lépcsőházi ember nem való tanítónak, hiszen oktatás közben gyakran kell tudni azonnal reagálni. Az nem elég, ha később, a szünetben, a lépcsőházban jut az ember eszébe a megfelelő válasz. S arra, hogy tanuló
