Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
4. Kapcsolatok, identitásaink
500 Kapcsolatok, identitásaink Tehát nem a helyi kultúrát, hanem a dél-szlovákiai tájak keverékkultúráját, egy virtuális „szlovákiai magyar népi kultúrát” reprezentálnak. A megnyitó során egy kopjafát is felavattak a Barsváradról 1947-ben Magyarországra telepítettek emlékére. Szakmailag nem szeretném minősíteni a gyűjteményt és a kiállítást, csupán az ideológiai „üzenetre” (amely valószínűleg nem is tudatos) szeretném felhívni a figyelmet: helyi esemény (a helybéli magyar lakosság egy, nagyobbik része kitelepítésének) megörökítése univerzális magyarságszimbólummal, egy kopjafával18; egy helyi parasztház kulturálisan és regionálisan együvé nem tartozó tárgyi anyaggal való feltöltése. Ezek együttesen a lokálist egy magasabb szintre, mégpedig egy virtuális nemzeti kisebbségi szintre emelik. A helyiek tragédiájára, a kitelepítésre nemzeti közösségi szimbólummal emlékeznek, a helyi parasztházból egy közösségi emlékhelyet, „felvidéki házat” kreálnak. Jelenségek delokalizálása nem újdonság a népi kultúra körül sertepertélők körében. Olyan nagy elődökre támaszkodhatnak (persze nem tudatosan), mint például a Grimm fivérek. Nemrégiben Siegfried Becker mutatta ki, hogy Jacob és Wilhelm Grimm híres mesegyűjteményének (Kinder- und Hausmärchen) kettő, kimutathatóan Marburgban lejegyzett darabját a gyűjtők-közreadók tudatosan delokalizálták (De-Lokalisierung), jegyzeteikben egyszerűen hesseniekként jelölve meg őket. Ezzel általánosabb érvényességüket, tősgyökeres hesseni mivoltukat kívánták kidomborítani, miközben időközben kiderült, hogy a konkrét, tipikusan hesseni adatközlőjük hugenotta leszármazott volt (Becker 2013, 67-68). A népköltészet, valamint a népzene és néptánc mellett a népviselet az a jelenségcsokor, amelyet szinte a néprajztudomány kibontakozása óta az adott etnikum egyik legkarakterisztikusabb nemzeti jegyeként kezelnek. És így van ez Európa gyakorlatilag összes nemzete esetében. Napjainkban természetesen főleg a közvélemény tekinti a népviseletet az adott nemzet kultúrája (egyik) legfontosabb kifejezőeszközének, ám a néprajztudomány mindig is „kellőképpen" asszisztált ehhez. Ha másként nem, hát azzal, hogy hallgatott, s a romantikus elképzeléseket, ahogy manapság a politikában mondani szokás: sem megerősíteni, sem cáfolni nem óhajtotta. A másik példám ebbe a világba, a népviselet világába vezet. Magam, nem lévén népviselet-kutató, nem szándékozom ezekben a kérdésekben állást foglalni (tehát azt, hogy mennyiben „magyar” és mennyiben nem egy adott település viselete, sőt itt még arra sem térek ki, hogy egyáltalán helyénvaló-e a kérdésfelvetés), csupán a jelenség ideológiai töltetét, mechanizmusát kísérlem meg nyomon követni (vö. Hofer 2009; Lozoviuk 2008, 189-197). Kezdjük egy rövid történeti áttekintéssel! A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége Óvodapedagógiai Szekciója, a búcsi Szobiné Kerekes Eszter vezetésével 1996-ban egy mozgalmat indított útjára, aminek lényege az volt, hogy nagyjából 30-50 cm-es babákra az érdekelt települések varrják mega jellegzetes (pontosabban: szerintük jellegzetesnek tartott) népviseleteket. Ezekből a babákból, később babacsaládokból már összejött annyi, hogy kiállításon is érdemes volt őket bemutatni. Ezek a kiállítások újabb babákat eredményeztek. Az apró népviseletek elkészítői között kialakult, ahogyan az egyik szervező fogalmazott: „egy egészséges rivalizálás”. Mára a kiállítás tehát több mint másfélszáz helyszínen volt látható (egyebek között a hannoveri EXPO 2000 világkiállí-18 A díszesre faragott kopjafák a dél-szlovákiai magyarok körében magyarságszimbólumként funkcionálnak (vö. L Juhász 2005; L. Juhász 2008).
