Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
4. Kapcsolatok, identitásaink
4. 59. Mesterséges identitásaink A nemzeti identitás, önazonosság-tudat számos összetevője mellett (mint amilyen a közös származástudat, közös nyelv stb. stb.) térségünkben kiemelt helyet kap a közös néphagyományok (amelyek ugye egyszersmind nemzetiek is) tudata. A „gyökerek” ismerete, a „megtartó hagyományok" ápolása a nemzeti megmaradás egyik legfontosabb záloga sokunk tudatában ebben a térségben. Jelen témánk szempontjából most a tudaton van a hangsúly, és éppen ezért ezeknek a „gyökereknek” a felkutatása, számontartása is abból a tudománytörténetileg szépen levezethető prekoncepcióból indul ki, hogy, ami hagyományos és „népi”, az egyszersmind nemzeti is (és persze régi is!). Az esetleges továbbvezető gyökereket (pláne hajszálgyökereket!) aztán már nem is keresgéljük. Egy adott közösség tudatában elegendő, ha az adott hagyomány a nagy- vagy dédszüleik gyakorlatában kimutatható, s máris kiérdemelte a „megtartó hagyomány” megtisztelő címet. Nem kell, hogy ezek az említett (és nem említett) komponensek tudományos szempontból is helytállók, netán valós történeti, kultúrtörténeti tényeken nyugodjanak, elég azt hinni, hogy például Csaba királyfi népe vagyunk vagy, hogy a tárogató egy ősi magyar hangszer, s ezek a fenomének máris hozzájárulnak az önazonosság-tudat erősödéséhez. Természetesen nemcsak a néprajzi jelenségekre vonatkoznak az eddig elmondottak, de most - szakmai kompetenciámból is adódóan - ezekre összpontosítok. A jobb érthetőség kedvéért csak néhány példa. A néprajzi kutatás viszonylag pontosan ismeri az egyik téltemető-tavaszköszöntő népszokásunk, a kiszehajtás eredetét. A magyar nyelvterületen elsősorban a Zoboralján és a Középső-lpoly tágabb térségében ismert szokás valószínűleg egyházi eredetre vezethető vissza (amit aztán az egyház, annak rendje s módja szerint később tiltott - ennek köszönhetjük, hogy viszonylag korai, 16. század eleji adataink is vannak a szokásról). Ismert viszont az európai népek zöménél: a környező szláv népeknél (cseheknél, mór - váknál, szlovákoknál, oroszoknál stb.) éppúgy, mint a németek, valamint a balti népek körében (vö. Manga 1956; Manga 1969). Azt most nem is feszegetem, hogy ki vette át kitől, mindenestre tény, hogy maga a kisze szavunk is szláv eredetű. Mint tudjuk, egyrészt böjti eledelként szolgáló savanyú gyümölcsös korpalevest jelöl, másrészt - áttételesen - pedig azt a női ruhába öltöztetett szalmabábut, amelyet az említett téltemető népszokás keretében, virágvasárnapkor vízbe dobnak és/vagy elégetnek. A Magyar etimológiai szótár szerint a magyar kisze „a szlovák kyseľ (’savanyú cibereleves’) átvétele; ez pedig a kyslý (’savanyú’) származéka. A kiszebábu vízbe vetése a böjtös ételektől való szabadulást, a húsételek visszatérését jelképezi”. A viszonylag korai magyar néprajzi leírásoknak köszönhetően (a koloni kiszehajtást már 1854-ben adatolta és publikálta Kelecsényi József, később többek között Kodály Zoltán és Manga János), majd ezek nyomán a népszerűsítő irodalomban, illetve a színpadi folklórban való masszív megjelenése révén a szokás a művelt köztudatban mint „ősi magyar népszokás” rögződött, így történhetett meg, hogy néhány esztendeje Szeged környéki iskolásokkal kísérelték
