Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
1. Néphit, népszokás, népi vallásosság
Jutalmazás és büntetés...47 A csöndben, hatalmas hársfa alatt a régi kőszent; nepomuki Szent János, a miről az a dévaj mese, hogy leveszi a sipkáját, ha meghallja a déli harangszót... Egy herendi jámbor német leste is déli harangozáskor, de a kőszent nem vette le a sipkáját; bément panaszra az apátságba, ott megbékítették, hogy a kőszent ma nyilván nem hallotta a harangszót - de talán holnap! (Malonyay 1912,11) Egytápai hiedelem szerint, ha Nepomuki Szent János szobra meghallja az éjféli harangszót, lemegy a Tiszára inni (vő. Tolnai V. 1927). Telek József prédikációgyűjteményében a Boldogasszony képe meghajtja magát Scotus előtt (Telek 1769,153-154. Lásd: Sinkó F. 1985, 239-240). A fentebb bemutatott, megmozduló szobrok paródiájaként is fölfogható az, a nemzetközi meseanyagban is ismert mesetípus (ATU 1829: Living Person Acts as Image of Saint), amelyben egy élő, valóságos embernek kell valamilyen okból eljátszania a szobor szerepét, ami végül is nem sikerül, a „szobor” elmenekül, ám a hívők (gyakran, noha nem minden esetben) mindezt úgy élik meg, hogy maga a szobor kelt életre (vő. Brückner 1979; Uther 1989; Uther 1990). Ennek egy, 1938-ban Tejfaluban, Csiba Lajos által lejegyzett variánsát a vajkaiakkal kapcsolatban ismerjük: Flórián a rozsban A szegény vajkaiakra sok minden furcsaságot ráfognak. így a sok minden között Vajkán történt az is, hogy a Flórián-szobor a templomból elszaladt a rozsba. Flórián mint a tűznek és víznek védőszentje, nagy kegyben állott a vajkaiak előtt. Névnapjára mindig szépen kipucolták, felcicomázták a templomot. Egy alkalommal az egyik tisztogató asszony véletlenségből leütötte a polcról Flórián szobrát és hát az bizony össze is törött. Flórián-nap előtt történt ez a szerencsétlenség. Szegény plébánosnak sült-főtt a feje, hogy már most mit csináljon, az ünnepre már ideje sincs új szobrot beszerezni. Végül is mentő ötlete támadt. Kiválasztott hívei közül egy olyant, akinek arcvonásai és alakja hasonlított az eltörött szoboréhoz. Magához hívatta az illetőt, s megmagyarázta neki, hogy az ünnep alatt neki kell majd a polcon a szobor helyét elfoglalnia, hogy a hívek ne tudják meg a szobruk elpusztulását. Az ember kötélnek is állt, és mise előtt a pap szépen felöltöztette, s felállította Szent Flórián szobra helyére, mely épp a szószékkel szemben állt. Prédikáció alatt, ahogy az élő szoborra esett a pillantása, nem bírta visszafojtani a nevetését, mire a szobor is elnevette magát. A vizslaszemü vénasszonyok rögtön észrevették a dolgot és mindjárt továbbadták megfigyelésüket, aminek a vége az lett, hogy a hívek nagy haragra gyulladtak a szentségtörő ellen. Midőn az eleven szobor látta hogy még baja lehet, megijedt, leugrott a polcról és kiszaladt a templomból. A felbőszült nép meg utánavetette magát. A szegény ipse, hogy bőrét mentse, kiszaladt a határba, s beugrott az első útjába kerülő rozsvetésbe, ahol úgy meglapult, hogy az üldözői nem tudták megtalálni. így menekült meg a verés elől. De azóta a vajkaiakon maradt, hogy náluk szaladt be a Flórián a rozsba. (Csiba 1996,112) Hans-Jörg Uther a német anyagban a típus két altípusát határozza meg: 1. A templomban egy szobor valamilyen okból tönkremegy, elvész s az ünnepre a pap (vagy a sekres
