Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
4. Kapcsolatok, identitásaink
466 Kapcsolatok, identitásaink hisszük, hogy egy gyerek számára csak hasznos lehet, ha bizonyos időre egy nagybácsihoz, távolabbi baráthoz kerül cserébe” (Tallis 2002, 1024). Hasonló esetekről tudunk az 1940-es évek Európájából is: szlovák gyerekeket vittek nyelvtanulás céljából Tirolba és Voralbergbe, ahol marhapásztorként keményen megdolgoztatták őket (Fielhauer 1978,135). A müncheni Süddeutsche Zeitung összeállításában, egyebek között a fentiekre emlékeztető romániai adatokat hoz nyilvánosságra a 21. századi (!), ám régi hagyományokkal indokolt gyermek-rabszolgakereskedelemről.9 Ezek az adatok összességükben arra figyelmeztetnek bennünket, hogy korábbi prekoncepcióinkat félretéve, a közép-európai viszonyok között is figyeljünk oda az esetleges, ma mindenképpen negatívnak minősíthető mozgatórugókra - ha voltak ilyenek. Érdemes ezért ismét elővenni Kárpát-medencei és a szomszédos területekről származó adatainkat, újraolvasni és -értelmezni őket. Nem kerülte-e el vajon valami a figyelmünket? Valóban egyöntetűen pozitív élményekről, kimenetekről tudósítanak, vagy csak a Jókai Mór meghatározta romantikus felfogás terelt bennünket egy előfeltevés-zsákutcába? Nagyon nehéz feladat ez persze, így utólag, hiszen maguk az egyes leírások szerzői is az említett idillikus képpel „megfertőzött” előfeltevéssel nyúltak a témához. A nem magyarok tán kevéssé, mint a magyarok10. Nos, adataink újraolvasása, amennyiben megfelelően differenciálunk, s nem keverjük össze a cseregyerekrendszer intézményét a vendéggyerek fogalmával, illetve a nyelvtanulás érdekében végzett vendégmunka gyakorlatával, gyökeresen nem változik kép: a klasszikus értelemben vett cseregyerekrendszeren belül ügy tűnik, csakugyan minden familiáris keretek között zajlott, sokszor a szó szoros értelmében családi kötelékek szövődtek, s a következő generáció gyermekeit már valóban családon belül cserélte ki. Helmut Paul Fielhauer alsó-ausztriai kutatásai (egybehangzóan a mi Kárpát-medencei adatainkkal) azt támasztják alá, hogy a cseregyerekrendszert elsősorban a tehetősebb gazdák, kereskedők, mesteremberek családjai praktizálták. Olyanok, akik cselédnek, szolgalegénynek morva vagy szlovák fiatalokat alkalmaztak, s hogy majdan azokkal kommunikálni tudjanak, ezért igyekeztek gyerekeiket ezekre a nyelvekre megtanítani (Fielhauer 1978). A komáromi id. Szinnyei József is hasonló indíttatásról számol be: Végre rám került a sor és engem nem úgy, mint más komáromi gyereket német szóra adtak cserébe, hanem azt akarták, hogy először tótul tanuljak meg, mert így a háznál is majd hasznomat vehetik, ha a liptói deszkát, vagy csert áruló tutajos tótok megjelennek Komáromban és beállítanak hozzánk üzletük miatt, vagy ha bocskorra való bőrt akarnak venni... (Szinnyei 1904) A cserét tehát konkrét gazdasági érdek hívta elő, a zökkenőmentes lebonyolítást pedig éppen az, hogy a gyerekek egy időben, kölcsönösen voltak kicserélve, így mindkét félnek érdekében állt, hogy jól bánjon a nála tartózkodó cseregyerekkel. Ezért legfeljebb szórványos panaszokkal találkozunk: egy, az alsó-ausztriai Herrnbaumgartenból származó 9 Sklaverei im 21. Jahrhundert. Süddeutsche Zeitung 2004.5.11., 2. p. 10 A problémára Helmut Paul Fielhauer is felhívja a figyelmet: a valóságtól való egyre erőteljesebb elszakadásra, a múlt megszépítésére, a szociális feszültségekkel kapcsolatos „feledékenységre” hívja föl a figyelmet, ami a 19. század vége óta a néprajzkutatókat jellemzi, s az adatközlők romantikus-nosztalgikus emlékezéseit gondolkodás nélkül átveszik (Fielhauer 1978,135).
