Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
4. Kapcsolatok, identitásaink
462 Kapcsolatok, identitásaink az adott nyelvet is. Ruprecht Steinacker pozsonyi származású, jelenleg a bajorországi Freilassingabn élő egyháztörténész arról tájékoztatott, hogy jómódú pozsonyi evangélikus német családok szívesen fogadtak föl felsőszeli evangélikus magyarokat szolgálónak. Ez a helyzet azonban nem a magyarok német nyelvtudását javította, hiszen a háziak magyarul beszéltek velük, mivel - ahogy Steinacker fogalmazott - „a régi pozsonyi polgár (Pressburger) három nyelvet beszélt, igaz, egyiket sem tökéletesen”. 3. A fentebb bemutatott adatok figyelmes olvasója észreveheti, hogy a nyelvtanulásnak az adott nyelvi közegben való tartósabb tartózkodás révén való megoldásának több típusa különíthető el. 1. Az első, klasszikus formának számító megoldás a tulajdonképpeni cseregyerekrendszer, amikor a különböző nemzetiségű szülők azért cserélik ki gyermekeiket, hogy azok kölcsönösen elsajátítsák a másik nyelvét. Ez a megoldás a 19. század elejétől (Jókai Mór példája) egész a második világháborúig adatolható, s elsősorban értelmiségi közegben, illetve ambiciózus, tehetősebb, kereskedelemmel is foglalkozó gazdák körében élt. 2. A másik forma az, amikor a családok gyermekeiket idegen nyelvi közegben működő iskolákba járatják hosszabb-rövidebb ideig, hogy egyrészt az iskolában, másrészt (és főleg!) a szállásadó családnál, illetve az adott településen elsajátítsák az ott beszélt nyelvet. Ez szinte kizárólag értelmiségi körökben, valamint értelmiségi pályára szánt csemeték esetében volt gyakorlat és szintén a 19. század elejétől, egész a 20. század hatvanas éveiig követhető nyomon. 3. A harmadik változat (amelyre a 20. század első feléből vannak adataink) a szegényebb, ám mindenképpen ambiciózus rétegek körében figyelhető meg. A fiatalok azért vállaltak munkát idegen nyelvi közegben, hogy közben elsajátíthassák az ottaniak nyelvét (ennek aztán mára egészen „modern” változatai is kialakultak: a hetvenes évek közepén e sorok írója több más társával is azért vállalt idénymunkát egy NDK-üdülőtelepen, hogy közben német nyelvtudását is tökéletesíthesse. Korunk Nagy-Britanniába utazó, ott baby-sitterséget vállaló leányai számára is az egyik fő motivációs tényező az angol nyelvtudás megszerzése). 4. A negyedik forma lényegében csak a második világháború utáni időszakban figyelhető meg, s szintén csaknem kivétel nélkül értelmiségi körökben. Ennek lényege, hogy a más-más nemzetiségű gyerekeket a valóságban nem cserélték ki, hanem együtt töltöttek el néhány hetet az egyik, majd ugyanennyit a másik családnál is. Lényegében csak az első forma volt az, amikor mindkét fél törekedett arra, hogy a másik nyelvét jól-rosszul elsajátítsa. A többi már kivétel nélkül egyoldalú kezdeményezés, s a gyengébb pozícióban lévő (vagy kisebbségi sorban élő, illetve nem világnyelvet beszélő) törekvését jelzi az integrálódás irányába. A maga pozitívumai természetesen ez utóbbiaknak is megvannak (kár, hogy a vizsgált térségen belül élők körében már elfelejtődött!), ám nyilvánvaló, hogy a különféle nemzetiségek békés, harmonikus együttélését az első, a valódi cseregyerekrendszer megléte biztosította a legtökéletesebben. (1997)
