Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)

4. Kapcsolatok, identitásaink

Német szón voltam Hidason...459

Pozsony módosabb németajkú polgársága fontosnak tartotta, hogy fiai Trencsénben is járjanak iskolába, és ott elsajátítsák a szlovák nyelvet, valamint hogy pár iskolai évet Győrött vagy Tatán töltsenek, és ott magyarul tanuljanak.

(Sas 1973, 276)

A nyelvet természetesen elsősorban nem is az iskolában tanulták, hanem annál a családnál, ahol el voltak szállásolva, illetve abban a városban, ahol az idő tájt éltek. Kosa László számtalan 19. századi példán mutatja be, hogy főleg a korabeli szlovák értelmiségiek (de a magyarok is!), milyen módon igyekeztek gyermekeikkel elsajátíttatni a magyar, illetve a német és szlovák nyelvet.

A pozsonyi német polgársága Csallóközbe is előszeretettel küldte gyermekeit magyar szóra. Földes György a Cseregyerekek című elbeszélésében szépen leírja a csallóközi magyar gazdacsaládok és a pozsonyi német polgárok között több nemzedéken keresztül szétterebélyesedett cseregyerek-kapcsolatokat, amiből házasságok, rokonsági kötelékek is szövődtek. Egy, a hitelességet igazolandó jegyzetében megemlíti:

Wollmann Elma, a pozsonyi felsőbb leányiskola, majd a tanítóképző közismert igazgatónéja mint cseregyerek [...] Gútoron tanult meg magyarul.

(Földes 1932, 122)

Komáromi szekeres gazdák 1840 és 1905 között több generáción keresztül tartottak cseregyerek-kapcsolatokat dévényi német családokkal.

Elsősorban szintén értelmiségi indíttatású kezdeményezésre vall az az adat, miszerint a Hont megyei Ipolyszalkán 1917-ben született Turczel Lajost, saját visszaemlékezései szerint szülei 1934-ben másfél hónapra a Nyitra megyei Apponyba küldték cseregyerekként szlovák nyelvet tanulni (Turczel 1987,415). Nagyjából ebben az időben az érsekújvári származású jeles festőművészt, Luzsicza Lajost, szintén szlovák szóra küldték szülei, mivel az iskolában nehézségeket okozott neki a szlovák nyelv elsajátítása:

A családom úgy határozott, hogy el kell mennem szlovákok lakta vidékre, szlovák szóra. Hatodikos voltam ekkor, bukás és a vele járó osztályismétlés várt reám. A nyári szünetben így kerültem egy szlovák falucskába, ahol már csak egyik-másik öreg beszélt magyarul, a gyerekek közül azonban senki sem. Nem a játszópajtásokon múlott, hogy ez alatt az idő alatt sem tanultam meg szlovákul, igaz, az idő is rövid volt.

(Luzsicza 1989, 161)

Időben tovább haladva meg kell emlékeznünk azokról a kürti (Komárom megye) adatokról, amelyek szerint a második világháború után, de főleg az 1960-as, 1970-es években, az ottani magyar gyerekeket cseregyerekként szlovák szóra küldték gyakran egész Rózsahegy (Liptó megye) környéki falvakba, miközben onnan is fogadtak szlovák gyerekeket (az már más kérdés, hogy ezek a szlovák gyerekek már nem nyelvtanulás céljából jöttek a magyar vidékre). A Mátyusföldről is tudunk példákat a két világháború közötti időszaktól egész a hatvanas évekig, amikor magyar gyerekek szlovák környezetben töltöttek hosszabb-rövidebb időt, ott is jártak iskolába, hogy később könnyebben érvényesülhessenek. E sorok írója személyes példaként is felhozhatja, hogy a hatvanas évek végén az Esztergom megyei Köbölkútról az alacsony-tátrai Vámosra (Zólyom megye)