Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
4. Kapcsolatok, identitásaink
456 Kapcsolatok, identitásaink 1. A vizsgált terület földrajzilag a Kisalföldnek a mai Szlovákia területére eső része. A térség déli határát viszonylag könnyű megrajzolni, hiszen az a Duna Pozsony és az Ipoly-torkolat közötti szakaszával, illetve 1918-tól többé-kevésbé a szlovák-magyar államhatárral azonos. Az ehhez körívesen csatlakozó nyugati-északi-keleti határvonalat már jóval problematikusabb pontosan, vonalhatárszerűen kijelölni. Sokkal inkább egy szélesebb-keskenyebb átmeneti zónával kell számolni, mind természetföldrajzi, mind kulturális értelemben, s csupán amolyan segédvonalként alkalmazható a Pozsony - Boldogfa - Szered - Nyitra - Verebély - Kálna - Ipolyszakállos helységek összekötésével kijelölhető határszakasz. Ez a terület nagyobbrészt teljesen síksági, déli részein a 19. században még erősen vízjárta, mocsaras vidék volt, míg az északi inkább (gyakran erdőkkel, ligetekkel is tarkított) dombos, lankás. A lakosság fő megélhetési forrása a 19. század második felétől az állattartással kiegészített szántóföldi földművelés, elsősorban gabonatermesztés (ezt megelőzően, a mocsarak lecsapolása, a folyók szabályozása előtt a zsákmányoló gazdálkodás, a nagyarányú külterjes állattartás és az ártéri rétgazdálkodás dominált). Mindezt északon, északkeleten jelentősebb szőlő- és gyümölcstermesztés is kiegészítette. A Dunán és a bele torkolló nagyobb folyókon (a Vágón és Garamon, illetve részben az Ipolyon) jelentősebb halászat, valamint a vizekhez, mocsarakhoz kapcsolódó mesterségek (nád- és gyékényfeldolgozás, aranymosás, vízimolnárság stb.) virágzott nagyobb mértékben a 19. század második feléig, de lényegében a 20. század első évtizedeiig. Az itt lakók terményeikkel (elsősorban vágómarhával, gabonával, hallal stb.) a környező nagyvárosok (Budapest, Pozsony, Bécs) piacain jelentek meg, de távolabbi vidékekre (Cseh- és Morvaországba, Németországba) is eljutottak. Ennek a nagymérvű kereskedelemnek köszönhetően jellegzetes mesterségek is kialakultak, mint például a komáromi szekeres gazdák munkaköre, akik fuvarozással segítették a vidék kereskedelmi életét. Az itteni állatvásárokat előszeretettel látogatták morva, cseh, lengyel, német, szlovák kereskedők is. A szenei állatvásárokkal kapcsolatban például Fényes Elek a következőket írja a 19. század közepén: Legnagyobb nevezetessége híres marhavásárjában áll, mely az egész országban méltán az elsők közé tartozik; mert itt minden hétfőn több száz darab hizlalt ökrök állíttatnak fel eladás végett. Ezen ökrök többnyire Léva, Érsekújvár, s Vácz felől jőnek, s a kövéreket a bécsi és posoni mészárosok vásárolják fel. Ezen nagy fontosságú marhakereskedésnek nem csekély része magoknak a szendéknek kezökben van, kik közt azért sok vagyonos is találtatik. (Fényes 1851, IV: 87-88) Dél felől, a mai Magyarország területéről, a Dunántúlról szintén érkeztek vidékeinkre magyar fazekasok (Tata) szintúgy, mint szlovák meszesek (Oroszlány). Távolabbi vidékek vándorai, a mindenárus bosnyákok is állandó vendégei voltak még a két világháború közötti kisalföldi falvaknak is. A lakosság nemzetiségi képét a magyar honfoglalást követő évszázadoktól döntő mértékben a korábbi szláv és avar lakosság közé betelepült magyar népelem határozta meg, amit
