Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
4. Kapcsolatok, identitásaink
Da waren wir alle gleich...453 Ugyanezen munkák szólnak a 19. század végén felerősödő magyarosítási törekvésekről, arról, hogy az Apponyi-féle iskolatörvény nyomán még a német nyelvet is németre fordított magyar hazafias versek segítségével tanították az elemikben (Hudak 1975, 8.) Nem áll módomban ellenőrizni az adat hitelességét, de most nem is ez a cél: magyarságképről beszélünk, s az - ilyen. Ezzel szemben a szlovákok (akiket - részben a németekkel együtt - a magyarok „ezer évig elnyomtak”) rendkívül pozitív színben tűnnek föl. Konkrétan a szlovák kisember, az előző síkban vizsgáltak szellemében meglepően ritkán tűnik föl forrásaimban (a Musik-regényben szereplő „pán Sýkora”-n kívül, aki talán szlovák, de az is lehet, hogy cseh, más példára nem is tudok hivatkozni), ám általában a „szlovák nép” rendkívül jó, békés viszonyban élt a némettel. Forrásaim előszeretettel idézik szlovákul, hogy csak mint „naši nemei” (= a mi németeink) formában emlegetik őket. Ennek oka részben abban keresendő (amellett természetesen, hogy valóban békésen élhettek egymás mellett szlovákok és németek, akárcsak magyarok és németek, illetve magyarok és szlovákok), hogy már az első Csehszlovák Köztársaság ideje alatt megszaporodtak a német anyanyelvi iskolák, s számuk az önálló Szlovákia kikiáltása után még csak nőtt. Ezek után nem csodálkozhatunk, ha az ebben az iskolarendszerben tanult generáció, amely ott a korábbi magyar iskola-és nemzetiségi politikáról (szembe kell néznünk vele: teljes joggal!) semmi jót nem hallhatott, később ilyen magyarságképpel rendelkezett (jelen esetben ez nem lehetett feladatom, ám a jövőben mindenképpen elvégzendő ehhez a korabeli szlovákiai német - illetve a magyar és a szlovák - iskolai tankönyvek ily szempontú elemzése). Az 1939. március 14-én kikiáltott önálló Szlovák Államot azóta is modellnek tekintik a Szlovákiából elszármazott németek. Mint a népek békés, toleráns egymás mellett élésének modelljét a Die Karpatenpost is minden esztendő március 14- én vezércikkben ünnepli. Még egyszer hangsúlyozom azonban, hogy ez a magyarságkép a hatalom egykori birtokosainak a képe, s nem azoké az embereké, akikkel nap mint nap együtt éltek. Az egész vizsgálódás legszembetűnőbb tanulsága számomra éppen az volt, hogy ezeknek a „fentről" érkező, nem éppen pozitív hatásoknak ellenére a térségben a mindennapi élet etnikai konfliktusoktól mentesen zajlott egész a második világháború végéig. Mindez köszönhető volt nyilvánvalóan az olyan egyéniségeknek is, mint amilyen a 30-as évek végéiga német többségű Dénesden működött magyar nemzetiségű római katolikus pap lehetett. Georg Liedl elbeszélte, hogy a falu népe körében rendkívül népszerű volt, s nem is „plébános úr”-nak, hanem egyszerűen, familiárisán „Mészáros bácsidnak szólították. Földjét maga művelte, az előző évből megmaradt termést mindig szétosztotta az arra rászorulók között, színdarabokat tanított be, s fölváltva prédikált magyarul és németül. „Mi, ministránsok jobban örültünk, ha németül kezdte prédikációját - mondja Georg Liedl -, mivel akkor tudtuk, hogy rövidebb lesz. Magyarul úgy volt, hogy egy órán át is beszélt." A harmincas évek végén Dénesdre került utóda, aki német nemzetiségű volt ugyan, korántsem volt olyan népszerű, sőt, adatközlőm még csak a nevére sem emlékszik már. Végezetül hadd idézzem Martha Schuster-Neumahr sorait mindezekkel kapcsolatban:
