Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
4. Kapcsolatok, identitásaink
Da waren wir alle gleich...447 sikerülhetett minden esetben maradéktalanul. Alapvető forrásaim tehát a különféle viszszaemlékezések, memoárok, élménybeszámolók, illetve szépirodalmi alkotások. Ezeket pedig elsősorban a Stuttgartban a „Szlovákiai Kárpáti Német Munkaközösség” („Arbeitsgemeinschaft der Karpatendeutschen aus der Slowakei”) által 1950 óta folyamatosan megjelentetett Karpaten Jahrbuch című kalendárium csaknem félszáz kötetéből, az ugyanott szintén 1950 óta megjelenő Die Karpatenpost című havilap több mint negyven évfolyamából merítettem (ez utóbbi a kárpáti német szövetség, a „Karpatendeutsche Landsmanschaft” orgánumra). Ezeken túlmenően fontos adalékokat találtam az 1981- ben két számot megért Donau und Karpaten című lapban, amely kifejezetten a Pozsony környékéről elszármazott németek sajtóorgánuma kívánt lenni, ám anyagi okok miatt rövidesen beleolvadt az ugyancsak Münchenben 1982-től kiadott Karpatenland ba. Ez utóbbi eddig megjelent kilenc füzete is jelentős forrásaim közé tartozik (módszertani megfontolásokból nem foglalkoztam viszont a Karpatenland 1928-1938 között Reichenbergben (Libérée) és Prágában, valamint 1941-1943 között Pozsonyban megjelent két korábbi folyamával). Ami az önálló memoárköteteket, szépirodalmi alkotásokat illeti, ezek közül elsősorban Josef H. Derx, Rudolf Musik és Martha M. Schuster-Neumahr munkáit forgathattam haszonnal. Forrásaim elemzése során igyekeztem a lehető legnagyobb objektivitásra és egzaktságra törekedni, bár a dolog természetéből adódóan sok esetben a visszaemlékezők emóciói szubjektív megítélést (is) igényeitek. Az, hogy „mi érződik ki” egy-egy költeményből, elbeszélésből, memoárból - értelmezhető többféleképpen. Ám ha ezeket a „kiérzéseket” (és nem „bevérzéseket”!) megfelelő számú és minőségű konkrét adattal is alátámaszthatjuk, akkor ezek a szubjektív megközelítések is objektivizálódhatnak akár. A már említett felderítő kérdőív tizenhat csoportba sorolt kérdéseket tartalmaz az adott település etnikai összetételére, köznapi és hivatalos nyelvhasználatára, a nyelvismeretre, a cseregyerekrendszerre, rokoni kapcsolatokra, iskolákra, foglalkozási ágakra, az árucsere-kapcsolatokra, a vallási összetételre, ünnepekre és szokásokra, vendéglőkre, ételekre és ruházatra, a más nemzetekről alkotott véleményekre, konfliktusokra stb. vonatkozólag. Mintegy előzetes felmérés kíván egyszóval lenni, aminek alapján aztán a kiválasztott egyénekkel még mélyinterjúk készítődnek. A terepmunkának ugyan még csak egészen az elején járok, ám néhány interjú már elkészült, s ezek tanulságait ugyancsak bevonom az alábbi áttekintésbe. Elsősorban a kérdőívek, levelek és interjúk megítélése során további kutatás-módszertani probléma vetődik fel: az egyre nagyobb időbeli távolság, az ezzel együtt sem múló honvágy nem torzítja-e el a megkérdezettek részéről pozitív irányban (mintegy megszépítve) az egykori valóságot? Bonyolítja a kérdést, hogy az interjúalanyok objektív okokból (mert már csak ők élnek) csupán gyermekkorukat töltötték a vizsgált térségben, s tudjuk, a gyermekkor eleve probléma- és konfliktusmentesebb, mint a felnőttek világa. Jelen esetben ezt a kérdést, mivel a ma Németországban élők magyarságképéről van szó, akár el is hanyagolhatjuk, ám ha arra a kérdésre akarnók választ adni, hogy milyen volt valójában ez az együttélés, akkor ezzel a „hibalehetőséggel” számolni kell. Elsősorban korabeli vagy régebbi híradásokkal, az együttélésre vonatkozó két világháború közötti vagy korábbi adatokkal (pl. a cseregyerekrendszerre vonatkozó 19. századi leírásokkal: Liszka 1996) lehet ezt részben ellensúlyozni. A Pozsony környéki németek magyarságképe alapvetően két síkon vizsgálható: egyrészt - sjelen esetben az kell, hogy jobban érdekeljen bennünket - a mindennapi együtt-
