Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
4. Kapcsolatok, identitásaink
A folyók szerepe az árucsere-kapcsolatok lebonyolításában 439 laló történeti-néprajzi munkában mutatta be a csallóközi halászatot. A komáromi hal (s ezen belül a Fekete-tengerből ívni felúszó hatalmas viza) keresett cikk volt a budai, pozsonyi és bécsi piacokon. A halkereskedők (fisérek) előszeretettel keresték fel Komárom halpiacát, ahol a 18-19. században „80 és még több vályú mellett árulták, mérték és vágták ki a szebbnél szebb halakat a napbarnította halászok és a tűzről pattant menyecskék, körülöttük a vásárolók sokasága tolongott, a háttérben mega külföldi és vidéki halkereskedők ólálkodtak és lesték az idő elteltét, hogy ők is rávethessék magukat a komáromi Duna ízes halára, mellyel messze vidéken virágzó kereskedést űztek..." (Komáromi Lapok 1904/14) Szintén fontos szerepet töltött be a vidék lakossága megélhetésében a bő szénatermés, a gyümölcs, a zöldség, amit hajóval, vízi úton szállítottak messze földre. A negyedi káposztatermelők életmódját, árucsere-kapcsolataikat, dereglyén történő áruszállításukat Krupa András mutatja be szépen egy dolgozatában. Ugyanígy a víz hátán jutottak el a híres komáromi ládák a Balkánra, s a cserépedényeket is dereglyéken szállították messze földre. E hajós vízi élet jellegzetes speciális kiszolgáló rétege is kialakult Komáromban, a szekeres gazdák. Árral szemben ők bonyolították le a hajóvontatást. Az általában gabonával, sóval, borral megrakott hajókat Győrig vagy Bécsig, nemritkán Regensburgig, sőt Ulmig is felvontatták. E sajátos társadalmi réteg életmódját, szokásait, a hajóvontatás részletes leírásával Kecskés László dolgozta fel Komáromi mesterségek című munkájában. Hadd szóljak kissé részletesebben a szlovák tutajosokról (talpas tótok), akik árujukat a Vágón és Garamon szállították, és végállomásuk a legtöbb esetben Komárom (illetve a Garam-Duna torkolatnál fekvő Garamkövesd) volt. Elég gyakran leúsztatták azonban a Dunán délebbre is, sőt az is előfordult, hogy a komáromi szekeres gazdák segedelmével a tutajokat (talpakat) felvontatták Győrig. A Liptó, Turóc és Trencsén vármegyékben kivágott rengeteg fát délre szállító szlovák tutajosok munkáját szépen leírja báró Mednyánszky Alajos a Festői utazás a Vág folyón Magyarországon 1825-ben című munkájában, és a témának szlovák etnográfusok tollából is számtalan alapos feldolgozása ismeretes. Sokkal kevésbé ismerjük viszont e jellegzetes vándoralak kapcsolatait az útvonala által érintett területek lakosságával, illetve fogadtatásának milyenségét a síkvidéki magyar népesség körében. Az alábbiakban ez utóbbi kérdésekre is megkísérlek legalább jelzésértékű választ nyújtani. A tutajosok írásos említésének egyik korai forrása azt sugallja, hogy ez a kapcsolat nem lehetett mindig felhőtlen, ugyanis Rudolf császár és király 1596-ban, Pozsonyban kiadott VII. törvényének 52. cikkelye az alábbiakat mondja ki: ,,A’ Garan vizén levő malmok úgy alkalmaztassanak, hogy mindennemű hajók és talpak fel és le veszedelem nélkül evezhessenek: másként hordattassanak szét.” E rövid rendelkezésből ki lehet olvasni, hogy meghozatalát számtalan baleset, vita, pereskedés előzhette meg a garami vízimolnárok és a folyón leereszkedő szlovák tutajosok, valamint minden valószínűség szerint felfelé haladó hajóvontatók között (levéltári nyomaira ennek nyilván rá is lehet majd egyszer bukkanni). Az egymásrautaltság, az állandó gazdasági függőség azonban feltételezni engedi, hogy e kapcsolatrendszerre nem ez lehetett a jellemző. A hosszú, nem is egészen veszélytelen útvonalon számtalan lehetőség adódott, illetve kényszer keletkezett az adott hely lakosságával való kapcsolat felvételére. Nézzük először egy múlt század végi leírás alapján, hogy a Vágón milyen szakaszokra osztva úsztatták le a szálfát egészen Komáromig!
