Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
4. Kapcsolatok, identitásaink
4. 52. A FOLYÓK SZEREPE AZ ÁRUCSERE-KAPCSOLATOK LEBONYOLÍTÁSÁBAN Tudománytörténeti közhelynek számít, hogy hagyományosan (tehát a politikai-közigazgatási határokat leszámítva) a folyók nem elválasztják, hanem sokkal inkább összekötik a két parton élő népeket. Ezek a népek, legalábbis Közép-Európában, a folyók két oldalán általában persze azonos nyelvet beszélnek. A nyelvhatár (sőt a kulturális határok sem!) sosem esik egybe egy-egy folyó vonalával. Amennyiben mindenáron a folyókkal akarnánk a kulturális határokat jellemezni, akkor inkább azok vízválasztói szoktak többékevésbé kulturális határt is jelenteni (ez a határ természetesen sosem vonalhatárként, hanem határsávként jelölhető ki!). Még az olyan hatalmas folyam, mint a Duna sem jelentett akadályt például, hogy a Felső-Csallóköz Duna-melléki falvainak a legelői ne a folyó túlsó partján legyenek. Timaffy László munkássága nyomán ennek szép példáit ismerjük. Az Ipoly, a Garam és a Vág völgyéből is számtalan példát mutathatnánk be, amikor a falu kataszterének egy része a folyó túlsó partján terült el, s amíg abban államhatár nem akadályozta az ott lakókat, az összes mezőgazdasági munkát - a termények behozásával bezárólag - megtudták híd nélkül is oldani. Ezek a bevezetőként felvetett példák arra nézve bizonyítékok, hogy a partján lakó ember nem élt ellenséges viszonyban a folyóval. A mai ember szemében nagyobbrészt leküzdhetetlen akadálynak látszó hatalmas vizek eleink számára korántsem voltak átjárhatatlanok. Jelen esetben előadásom tárgya viszont elsősorban nem az, hogy azt bizonygassam, mennyire voltak átjárhatóak az ott lakók számára folyóvizeink, hiszen akárhogy is veszszük, mégiscsak akadályoknak számítottak - még ha le is tudták azokat küzdeni. Most a folyók (elsősorban a Duna s a Kisalföld szlovákiai részén beletorkolló Vág, Nyitra és Garam) azon szerepéről szeretnék szólni, amely igenis pozitív irányban segítette elő az egyes tájegységek közötti, illetve nagytájakon belüli természetes munkamegosztást, s ezen belül is a termékek és termények cseréjének lebonyolítását. Előtte azonban nézzük a térség rövid természetföldrajzi jellemzését. A Dévénynél a Kárpát-medencébe jutó Duna a Kisalföldet kettévágva a Börzsöny- Pilis hegyek közrefogta szűk völgyben hagyja el azt, annak délkeleti sarkában. A folyamtól északra elterülő síkság, a Kisalföld északi, szlovákiai része (a régebbi cseh-szlovák munkák Szlovák Alföldként, az újabbak Dunamenti-síkságként emlegetik, a déli, Magyarország területén maradt részeitől mesterségesen elválasztva). A Dunából Pozsony alatt szakad ki a Kis- vagy Érsekújvári-Duna, amely Gútánál a Vággal egyesülve, Vág-Dunaként ömlik Komáromnál az Öreg Dunába, s ezzel Európa legnagyobb folyami szigetét, a Csallóközt zárja körül. Komárom és Esztergom között északról még a Nyitra, Zsitva és a Garam egyesül a Dunával, ezzel észak-déli irányú vízi utakat biztosítva. A Kisalföld szlovákiai része, ezen belül is főleg a Csallóköz a 19. század végi folyószabályozások és lecsapolások előtt mellékágakkal szabdalt, kisebb-nagyobb tavakkal, erekkel tarkított, rendkívüli mértékben vízjárta terület volt. A18. században csak Nagymegyer határában
