Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
3. Elődök, intézmények
Bezárkózás a nemzeti hagyományba 427 gyűjtő a Fővárosi Lapokban 1864-ben azzal védekezett, hogy már azért sem plagizálhatott, mivel - „elég sajnálatos, de való tény”, de - sem ő, sem munkatársai nem tudnak románul és a román kultúrát, költészetet sem ismerik (vö. Kriza szerk. 1982, 75). Ha valaki manapság felüt egy szlovákiai magyar néprajzi munkát, akkor ezek zöme (tisztelet a kivételnek), mintha azt a „sajnálatos, de való tényt” támasztanák alá, mintha szerzőjük a szlovák nyelvet nem beszélné, a szlovák kultúrát nem ismerné. Van egy óriási különbség persze: amíg Kriza legalább „sajnálatosának minősítette tudásbeli hiányosságait, a mi szerzőinkben ez - legalábbis úgy tűnik - föl sem vetődik problémaként. Nagyon sokszor elmondtam már, de komolyan gondolom, ezért megismétlem: az interetnikus vagy interkulturális kapcsolatok kutatásának fontosságát rengeteg érv támogatja, s ezek közül csak egy - de talán mindenki számára elfogadható! - az, hogy saját kultúránkat sem ismerhetjük meg a maga valóságában és történetiségében, ha nem vagyunk tisztában a velünk együtt vagy szomszédságunkban élő népek kultúráival. Közismert tény, térségünk a történelem során rendkívül széljárta, huzatos terület volt. A migrációs, asszimilációs és disszimilációs folyamatok következtében alig találni ma olyan települést vagy kistérséget, amely a kora középkortól kontinuus lakossággal bírna. Tucatjával lehet sorolni a példákat Dél-Szlovákia-szerte elszlovákosodott magyar, ruszin, horvátvagy morva, elmagyarosodott szlovák, német, morva, illetve ruszin településekről. Ezek a népességek elsőrendűen „csak” nyelvet váltottak, kultúrát viszont nem, illetve a nyelvnél jóval lassabban és differenciáltabban. Mivel a néprajz, európai etnológia kultúratudomány, nem engedhetjük meg magunkat azt a szemellenzős luxust, hogy a mai nyelvi állapotok szerint válogassuk kutatási terepeinket. „Mintha feltámadt volna a 19. század” - kiált fel egy helyen Komoróczy már idézett könyvében. Optimista ember lévén, én azért bízom benne, hogy előbb-utóbb csak leáldozik máraz az - általam azért tisztelt és szeretett, de napjainkra idejétmúlttá vált - tizenkilencedik század... (2005)
