Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
3. Elődök, intézmények
3. 49. Szlovákiai magyar néprajz és/vagy európai ETNOLÓGIA? „Keine Meinung für wichtiger halten als eine andere” (Martin Walser) A német szellemi közéletet az elmúlt hónapokban egy konzervatív (kereszténydemokrata) szövetségi parlamenti képviselő által használt kifejezés, a Leitkultur tartja izgalomban. A szó magyarra fordítva vezető vagy irányadó kultúrát jelent, s hogy egészen pontosan mit kell alatta érteni, azt még maga a kitalálója sem igen tudta/tudja, illetve pártja sem, amely újabban fölsorakozott mögötte. A német állampolgárság elnyerését tette mindenesetre függővé a „deutsche Leitkultur”-hoz való alkalmazkodástól. Magyarán: a német nyelv, a német kultúra és mentalitás elfogadása és elsajátítása a feltétele a német állampolgárságnak. Talán mondanom sem kell, hogy az elszólás óriási felbolydulást keltett; a német lapok most már lassan hetek, hónapok óta tele vannak a pro és kontra álláspontokkal, sokan a nemzetiszocialista idők szavát vélik kihallani belőle, mások meg éppenséggel keveslik a nemzeti értékek megbecsültségét a szövetségi köztársaságban. Most természetesen nem a német Leitkultur-vitához kívánok hozzászólni (bár a problémakör végképp nem idegen tájainkon sem!), csupán azért mondtam el mindezt, hogy megjegyezhessem, az interneten lévő, német nyelvű néprajzi fórumnak is hosszú hetek óta központi témája a „Leitkultur, annak néprajzi, kultúrantropológiai megközelítése. Különböző szakmai és ideológiai irányultságú, különböző vérmérsékletű szakemberek mondják itt el véleményüket erről a kifejezésről, s ennek kapcsán magáról a német nemzeti jellegről (ha van ilyen), a „mi a német?” kérdéséről, a német nemzeti identitásról (ha van olyan). Ennek kapcsán többen nehezményezték, hogy a néprajzkutatókat, európai etnológusokat, kulturális antropológusokat a politikusok nem szokták ilyen kérdések napirendre kerülése után vagy közben (és pláne előtt!) megkérdezni, pedig tudományszakunknak bizony lenne megfontolandó mondanivalója ezen a téren is. Számomra az egész vita egyik legtanulságosabb megnyilvánulása Ralf Bücheleré, aki hozzászólását a következő mondattal kezdi: „Normális esetben az etnológusokat nem szokták kérdezni. Ők kérdeznek.” És itt nem az afféle kérdésekre gondol Bücheler, amelyek a terepmunka során az „adatközlők” felé irányulnak (tehát a néprajzkutató mindennapos gyakorlati munkamódszerére), hanem arra a gondolkodásmódra, amely az európai etnológiát jellemzi, illetve kellene, hogy jellemezze. A bennünket körülvevő világ jelenségeire való szüntelen rákérdezésre gondolok, arra az alapállásra, amelyet Pierre Abélard, neves 12. századi (!) francia teológus és filozófus így fejezett ki: „A kétkedés útja vezet a kérdésekhez, a kérdések útja pedig az igazsághoz”. Igen, ez a hozzáállás nemcsak a néprajznak, európai etnológiának vagy a kulturális antropológiának a sajátja, hanem minden, magát tudománynak valló megnyilvánulásnak. A továbbiakban engedjék
