Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
3. Elődök, intézmények
416 Elődök, intézmények, mesterek elsősorban az Alsó-Garam mentén. Ma néhány jelentéktelen munkát leszámítva csakis az építkezésnél kap szerepet, s esetleg a szüretnél. Csehszlovákiában ugyanis a háztájinak nincsen olyan jelentősége, szerepe, mint Magyarországon, s csupán a ház és a szőlő van magántulajdonban (megjegyzendő, hogy ez így nem teljesen igaz, bár a tendenciára jellemző. L. J. megj.), s ehhez, valamint néhány családi eseménnyel járó munkához (lakodalmi főzés, disznóölés, temetés) kapcsolódhat már csak társas munka... Az anyagi jólét leginkább az új épületek emelésében mutatkozik meg ezen a vidéken. Tömegesen állnak emeletes házak a falvakban, de a korábbi időszakot is már az építkezés hihetetlen előretörése, gazdag külsőségei jellemzik" (Szabó L. 1986, 73). Mindez persze azt is jelenti, hogy a falusi és kisvárosi architektúra is gyökeresen átalakult a második világháborút követő évtizedekben. Balassa M. Iván az Alsó-Garam mente falvainak népi építkezését az 1970-es évek első felében vizsgálva csalódottan állapította meg: „a gyűjtés megindulásakor nyilvánvalóvá vált, hogy a községekben rendkívül kevés a 19-20. század fordulóját megelőző időben épült hagyományos paraszti épület. Ennek több oka van, az egyik a két világháború közötti erőteljes gazdasági fellendülés, és ennek következtében a falvak erőteljes átépülése. A másik ok a világháború eseményeiben kereshető, a Garam alsó folyásának mente hosszas csaták színhelye volt, a községek sora többször is gazdát cserélt, s így az épületek tetemes része elpusztult” (Balassa M. 1.1990, 5). Mivel a szerző alapvetően az archaizmusokat kereste kutatásai során, tanulmányából sokkal többet nem lehet kihámozni a most tárgyalt időszak építkezéseivel kapcsolatban. A népi építkezésnek ez a gyökeres átalakulása elsősorban a gazdagabb kisalföldi területekre a jellemző. Itt, s ezen belül elsősorban a Csallóközben a gyors átalakulást az 1966-os nagy árvíz erősen felgyorsította, hiszen ekkor egész falvak tűntek el a föld színéről (vö. Kovačevičová 1975, 46). A keletebbi tájegységek, illetve a szlovákiai kisalföld északibb része viszont a mai napig sokat őriznek a „hagyományos népi architektúra” elemeiből, bár ott is gyökeres átalakulásokra került sor már az ötvenes évektől. Vajkai Aurél kutatásaiból tudjuk, hogy a bányászatból élő, Gömör megyei Rudnán 1955-ben 168 kész ház állott, s ebből 36 új, vakolatlan építmény. Az ezekben az években épült emeletes családi házak alaprajzait is közli a szerző (Vajkai 1976,152, továbbá: 154-156). Vajkai kutatásainak időpontjában (1956-ban, majd 1965-ben) a szomszédos Kőrös építményeire alapvetően a húszas-harmincas években készült lakóházak voltak a jellemzőek, azokban az években vezették be a villanyt, kapott a falu rendszeres autóbuszjáratot, építettek bekötőutat stb. (Vajkai 1976,169). Lakói azonban - nyilván a közmondásszerű piacozási hajlamaiknak köszönhetően - a hatvanas-hetvenes évek fordulójára viszonylagos anyagi jólétre szert téve hatalmas, inkább státuszszimbólumként szolgáló három- (sőt négy!) szintes, jórészt kihasználatlan házakat építenek. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ezek az építmények a korábbi horizontális megoldással szemben vertikálisan valósítanak meg egy hagyományos paraszti életideált. Ezekben a házakban ugyanis a család alapvetően a földszinten található konyha -[és amolyan nappali] funkcióval bíró helyiségben éli életét, míg az emeleten található hálószobákban alszik. A második emeleti, utcára néző helyiségek rossz nyelvek szerint be sincsenek rendezve, csak egy hatalmas, díszes csillár éktelenkedik bennük, amit esténként rendre föl is kapcsolnak, hogy „lássa a falu népe...” Valahol tehát a tisztaszoba funkcióját töltik be ezek a helyiségek...) E két példa azonban valószínűleg inkább kivételnek minősül, s általánosságban elmondható, hogy a keleti országrészekben az építkezési láz jó egy-
