Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
3. Elődök, intézmények
386 Elődök, intézmények, mesterek dalmi nyelv kialakításának eszközeként való alkalmazása” a jellemző; Guszev 1983, 440-442). Igaz, a néprajzi érdeklődés kezdeteire általában a folklorizmus jellemző inkább, amikor a kibontakozó tudományt még igen szoros szálak fűzik a társadalmi és szellemi élethez. Csak a problémák közelebbi megismerése, a felaprózó szakosodás szakítja el a már kialakult tudományt, a folklorisztikát az egész szellemi élettel (ahogy Voigt Vilmos rámutatott a legutóbb: megszűnik „társadalmi hatóerő” lenni; Voigt 1982a). Ez jó, mert csak így lehet precíz részeredményeket elérni; de rossz is, mert a kutatások ezáltal könnyen öncélúakká válhatnak. Nos, a sarlósok fejlődése is ezen az úton indult meg. Érdeklődésük a csehszlovákiai magyar mikrotársadalom előhívta igényeknek megfelelően a népi kultúra értékei felé fordult (abban látva e népcsoport jövőjének zálogát, bázisát), miközben néprajzi felkészültségüket, kutatási módszerüket is tökéletesíteni igyekeztek (tehát „tudományt szerettek volna csinálni”). Néprajzi orientáltságukat fokozatosan mind erősebbé váló szociográfiai tájékozódás színezte, ami viszont az öncélúvá válástól óvta meg tevékenységüket. így jutottak el az akkor (sőt, még ma is!) úttörőnek számító, fentebb részletesen idézett, 1931-es néprajzi tervezet kidolgozásáig. Konkrét kutatási eredményeket azonban már nem tudtak elérni. A mozgalom 1935-re teljesen szétforgácsolódott, az egykori tagok már nem folytatták a fiatalos hévvel kezdett, kissé romantikusnak ható (ám főleg azért romantikus, mert végig nem csinált!) néprajzi gyűjtőtevékenységet. Az már a sors iróniája, hogy Szlovákiában, még követőjük sem akadt! Olyannyira nem, hogy a háború után a CSEMADOK keretei közt lassan-lassan kibontakozó néprajzi gyűjtőtevékenység ismét legelőiről indult, és újra csak inkább folklorizmussal hozható kapcsolatba, minta folklorisztikával (szinte a legutóbbi időkig túltengett a népi kultúra reprezentatív, a kulturális életben közvetlenül felhasználható területeinek, mint például a néptánc, -viselet, -zene, -szokások kutatása, és hiányoztak az egész népi kultúrát felölelő, a történetiséget jobban szem előtt tartó vizsgálatok). Az első faluszociográfiára is csaknem fél évszázadot kellett várni, Duba Gyula: Vajúdó parasztviláganak a megjelenéséig! Hogy ez az új szlovákiai magyar néprajzi „tudományosság” milyen fejlődésen ment keresztül, s hol tart napjainkban, már egy újabb fejezetét képezi a néprajzi kutatástörténetnek. (1984)
