Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
3. Elődök, intézmények
372 Elődök, intézmények, mesterek Géza két dolgozatát a palóckérdésről4, amelyek a szakirodalom kritikátlan összeollózásával keletkeztek. Molnár Imre Magyar népdal és magyar nóta című írása5 sem túl eredeti, mindamellett hasznos munka volt, hiszen a köztudatban összemosódott fogalmakat tisztázott mások (elsősorban Bartók és Kodály) nyomán. Wagenhuber (Vajkai) Aurélnak a néprajzi kutatás elvi kérdéseiről írott tanulmánya6 viszont a felvetett problémák máig ható megoldatlansága, a szemléletmód frissessége folytán gyakorlatilag napjainkig megőrizte időszerűségét és szinte szó szerint újra lehetne közölni. Nem a szlovákiai magyarság néprajzi kutatásának elméleti és gyakorlati kérdéseiről beszél konkrétan, hanem általában a néprajzi gyűjtőmunka jellegéről, jelentőségéről, ám mondandója nagyon aktuális volt az éppen csak éledező szlovákiai magyar néprajzi kutatás fellendítése szempontjából. A szerző meggyőző érvekkel világítja meg a „mit gyűjtsünk” kérdését. Rosszallja például, hogy a gyűjtők csak azt vették észre, csak arra fordítottak nagyobb figyelmet, ami reprezentatív a népi kultúrában: „... a népet lehetőleg csak vasárnap igyekezték megismerni". Ennek a szemléletmódnak a következménye az a torz kép, amely a falu műveltségéről a köztudatban kialakult. Az efféle hozzáállást elsősorban társadalmi, szociális okokra vezeti vissza: „El kell hitetnünk elsősorban saját magunk lelkiismeretének megnyugtatására, hogy falun az emberek cifra, dús, színes ruhákban járnak [...], szobáik pompázatosak, tele népművészeti tárgyakkal [...] és sok napig tartó lakodalmakat csapnak, végig danolásokkal, szónoklatokkal.” A következőkben aztán példákkal érzékelteti, hogy milyen témakörökre, problémákra kellene még etnográfiai kutatásainkat kiterjeszteni (pl. a településformák, a tűzhely és felszerelése, a kenderfeldolgozás, a népi táplálkozás, a halászat stb. vizsgálatára), majd szót ejt a gyűjtés, illetve a közlés módjáról is:....a magyarázatot bízzuk a szaktudományra, mi elégedjünk mega gyűjtéssel.” Magyarázatként annyit még hozzáfűzhetünk a fentiekhez, hogy a korabeli „szlovenszkói szellemi életnek” nem voltak felsőfokon képzett etnográfus szakemberei, csak egykét tanárember (Khín Antal, Manga János, Thain János) foglakozott többé-kevésbé elfogadható szinten a tudományos igényű néprajzi kutatómunkával. A többiek viszont valóban csak „vasárnapi gyűjtők” voltak, s Wagenhuber Aurél is nyilván nekik címezte írását. A speciálisan szlovákiai magyar néprajzi problémákkal foglalkozó, konkrét gyűjtéseken alapuló írások csoportja a legnagyobb. Az egyes tanulmányok földrajzi és tematikai szempontból is szétszórtak, így inkább szerzőről szerzőre haladva ismertetem az anyagot. A folyóirat legszínvonalasabb néprajzi tárgyú dolgozatai Manga János (1906-1977) tolla alól kerültek ki. A szerző (pedagógus, egy ideig a komáromi múzeum, illetve a pozsonyi rádió magyar adásának közvetlen munkatársa) a Csallóközben, a Mátyusföldön, 4 Szent-lvány Géza: A Palócok. Magyar írás 1936/2, 79-83. p.; uő. A palóc magyarság etnikuma. Magyar írás 1936/4, 100-112. p. 5 Molnár Imre: Magyar népdal és magyar nóta. Magyar írás 1933/9, 591-600. p. 6 Wagenhuber Aurél: Valamit a néprajzi gyűjtésről. Magyar írás 1936/8,82-91. p.
