Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
2. Szöveges folklór
Mátyás király alakja a kisalföldi néphagyományban 261 Mindkét népies helynévmagyarázat azóta többször is fölbukkant a tudományos irodalomban éppúgy, mint a népszerű olvasmányok között (vö. Réső-Ensel 1893, 4; Vende é.n. 51; Szendrey 1926, 85; Molnár-Kossányi 1966, 11; Marczell 1968; N. László 1988), így egyértelmű, hogy ezek a közlések aktívan befolyásolták a mai néphagyományban fellelhető tudást is. Hasonló a helyzet a másik két felső-csallóközi helység, Damazírkarcsa és Királyfiakarcsa nevének magyarázata körül is. A történet lényege, hogy Mátyás király a Csallóközben vadászgatva megismerkedett egy szépséges fiatal menyecskével, akit - ahogy ez már lenni szokott - annak rendje s módja szerint teherbe is ejtett. A szerelem emlékére a megszületett fiúgyermeknek adományozta aztán a tizenkét Karcsát, s ez után az egyiket Királyfiakarcsának nevezték el. A fiú azonban váratlanul meghalt, s anyja, akit a pórnép - irigységből! - dámának csúfolt, elvonult egyik karosai birtokára, s ott siratta korán elhunyt királyi sarjfiát. „Dáma sír”, mondogatták gyakran a környezetéhez tartozók, s innen lett a falu neve Damazírkarcsa (vö. Bartal 1860, 114-115; Demeter 1895; Molnár-Kossányi 1966, 10-11). A mára Alistál néven egyesített Alistál, Felistái és Tőgye települések nevének eredetét szintén Mátyás korára teszi a helyi lakosság. A következő helynév-eredetmagyarázatok már átvezetnek bennünket a Mátyáshagyomány egy jellegzetes csoportjába: a helyi néphagyomány által a hatalmas, terebélyes fáknak Hunyadi Mátyás személyéhez való kapcsolásához. Vágkirályfa egy, a határában létezett hatalmas, öreg fáról kapta, úgymond, a nevét. A bakai határban ma is Mátyás-fasornak hívják azokat a több évszázados fákat, amelyeknek árnyékában gyakran pihent a király kíséretével együtt (Molnár-Kossányi 1966, 11). A bajmóci ős-hársfa „lombsátra alatt többször 100 személyt megvendégelt” a király (Kelecsényi 1858, 145). „Vajkai szigeten látható egy terebélyes vén nyárfa, Mátyás király fájának neveztetik. Ezen nevezetű király, Buda környékén a döghalál kiütvén, Beatrix királynéval az erdőben vadászgatott, az említett fa alatt ezen alkalommal többször pihent s ebédelt” - olvashatjuk az István bácsi Naptára című múlt századi rendkívül népszerű kalendárium hasábjain (Résely 1857, 149). Nagymegyer mellett, ahol az uralkodónak vadászkastélya volt „még ma is mutogatják a megyeriek azt a fát, ahol a lovász a király lovát kikötötte, s állítólag Mátyás is szívesen pihent meg a szép tölgyfa árnyékában. Ezt a fát ma is Mátyás fájának nevezik, kb. 2 méter magasságban látható még a törzsén a benőtt karika helye” (Molnár-Kossányi 1966, 10). Ugyanígy Mátyás-fát tart számon a bősi, vásárúti, alistáli és a madi néphagyomány is (Molnár-Kossányi 1966, 11; Liszka 1990e). Mátyás király és a csallóközi Mad község kapcsolata köré egész mondakört sejtető történetek tapadnak. Tekintettel arra, hogy ezzel a kérdéssel egy másik tanulmányomban már részletesen foglalkozhattam (Liszka 1992c), ezért aprólékosabb bemutatására itt nem térhetek ki. Összegzésül megállapíthatjuk, hogy a most bemutatott példatár is ékesen bizonyítja, milyen szoros kapcsolatrendszer alakult ki Mátyás király személye és a Kisalföld északi fele mindenkori lakossága között. E lakosság történeti tudatában egyértelműen vezető szerepet kap reneszánsz uralkodónk alakja. Az nyilvánvaló, hogy köszönhető ez a viszonylag korai írásos feljegyzéseknek (gondoljunk bele, hogy már Bél Mátyás is megemlékezik a madi Mátyás-fa történetéről!), s a nyomtatásban való terjedésnek. Ezeket azonban (legalábbis eredendően) a helyi nép-
