Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
2. Szöveges folklór
Gondolatok a prózai népköltészet néhány...239 az írásos, nyomtatott, irodalmi forrását, arról kimondjuk, hogy az valóban onnan származik, majd folklorizálódott stb. Minden más, aminek nem tudjuk konkrét forrását: népi, a szájhagyományban létrejött, abban élő stb. Aztán, ha egy adott szövegnek ebből a halmazból valaki mégis megtalálja az írásos előzményét, akkor ez a szöveg átkerül abba a másik halmazba, de a többi, aminek nem ismerjük az eredetét, továbbra is megmarad szájhagyománynak. Miközben, ugye, a legtöbb esetben azért az sem bizonyítható hiánytalanul, hogy aminek megvan a nyomtatott forrása, oda vajon nem a szájhagyományból került-e? A mai helyzet magyarán az, hogy amiről nem tudjuk, mikor és hol keletkezett, és csak a szájhagyományból származó szövegvariánsai ismertek, az a szájhagyomány. Nagyon hamis, farizeus szemléletmód ez, miközben nehéz mást javasolni... Jan Luffer (részben) az ún. modern mondákat, városi legendákat is beledolgozta katalógusába. Eljárásának azt a részét nemigen értem, amit a bevezetőben közöl (ám nem indokol), hogy tudniillik néhány száz szöveg állt a rendelkezésére és ebből nagyjából ötvenet épített be a katalógusba. Egyrészt a már ismert típusokhoz sorolva őket, másrészt az általuk képviselt újabb típusok formájában (Luffer 2014, 34). Csak feltételezem, hogy azok a szövegek, amelyeket nemes egyszerűséggel kihagyott a katalógusából, azok mind invariánsok lehettek. Ez sem indokolja teljesen, de némileg magyarázná az eljárást. Egy katalógus elkészítése, használata, sűrűbb forgatása közben bukik ki még inkább a műfaj megnevezésének problematikus volta. Miközben lényegében csak a lejegyzés idejének (és részben helyének) figyelembevételével lettek ezek a szövegek összefoglaló néven modern mondáknak vagy városi legendáknak megnevezve, maguk a textusok sokszor egyértelműen más-más, korábban is ismert típushoz tartoznak. Egy példán keresztül be lehet ezt a problémát mutatni. Luffer katalógusának 2.E.130 jelzetű típusa a Zachycený odëv (megfogott ruha), ahogy arra a szerző is rámutat, korántsem új típus. Miközben sorra megjelenik a (többnyire) városi környezetben gyűjtött modern mondagyűjteményekben (pl. Janeóek 2007, 164; Brednich 2009, 126-128), a jóval korábbi anyagban is felbukkan21. Szerencsés-e „modern” vagy „városi” mondának, legendának nevezni az efféle történeteket? A szerző lényegében az 1960-as évek elején kidolgozott, majd 1963-ban egy nagy budapesti nemzetközi mondakonferencián elfogadott, 1964-ben ugyanott megjelent típusrendszert figyelembe véve, de azt alaposan átstrukturálva (a fő csoportok számát csökkentve, korábban önálló csoportként megjelenő mondatípusokat alcsoportokba rendezve) rendszerezi anyagát. Amennyiben összevetjük az 1964-21 Körner Tamás halottakkal kapcsolatos hiedelemmonda-katalógusában a XII .4. jelzetszám alatt, A megfogott ruhadarab típusmegnevezés alatt található (Körner 1970, 79-80). Körner több lejegyzett szövegváltozatot adatol, ha jól nézem, a legkorábbi, egy Tökről származó, 1935-ös lejegyzés. Mivel jelen gyűjtemény 3.34. sorszámú írása részletesebben is foglalkozik vele, itt csak emlékeztetni szeretnék az (egyik) legkorábbi magyar nyelvű lejegyzett változatra. Majer István 1858-ban már közreadta a történet egyik variánsát (Majer 1858a, 265. Vö. Liszka 2009b. Hans-Jörg Uther a német nyelvterületről egy 1835- ös bajor adatot említ (Uther 2015, 456). Nem kizárt, hogy ez volt Majer István forrása is...
