Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
1. Néphit, népszokás, népi vallásosság
204 Néphit, népszokás, népi vallásosság hanem az északszlávoknál alakult ki, kiknél Madaj a bűnös neve...” (Tildy 1919, 84). Ezt követően jelent meg Andrejev monográfiája a mesetípusról, aki akkor mindösszesen 226 európai variánsát tudta összeszedni (Andrejev 1927, 9-40). A később típus-címadó Madej megnevezés szerinte főleg a lengyeleknél, cseheknél [ide értette valószínűleg a szlovákokat is], ukránoknál, fehéroroszoknál és szlovénoknál a jellemző (Andrejev 1927, 191). Maga a történet magva (zentrale Redaktion) Lengyelország-Galícia térségében alakulhatott ki, s innen sugrázott szét minden irányban (Andrejev 1927, 203). Kérdés, hogy a szlovénekhoz, horvátokhoz hogy került? Szerbeknél, bolgároknál hiányzik. Andrejev csehszlovák közvetítést tételez fel (Andrejev 1927, 203-204). A kérdés, hogy a terjedés vajon magyar közvetítéssel vagy esetleg a horvát korridoron, Burgenlandon keresztül történt-e? A válaszadás további szövegfilológiai vizsgálatokkal talán egyszer megkísérelhető lesz. Viera Gašparľková szerint a Mataj, illetve Madej rablóról szóló legenda valahol Nyugat-Európában, alighanem kelta környezetben keletkezett a középkor folyamán, aztán, meglehetősen egyenetlenül, egész Európában elerjedt. Előfordulásainak központi területe Dél-Lengyelország, ahonnan a szlovák anyagba is kerülhetett. Számos irodalmi feldolgozása is ismeretes (Gašparľková 2001, 948). A nemzetközi népmeseanyagban gyakran előforduló motívummal van tehát dolgunk. Nikolai P. Andrejev például a nemzetközi típuskatalógusban a 756C alatt található (The Greater Sinner = A nagyobb bűnös) mesetípus kapcsán foglalkozik érintőlegesen ezzel a motívummal is (Andrejev 1924). Georgios A. Megás csaknem fél évszázaddal később adatait újgörög adatokkal egészítette ki. A vezeklésként előírt cselekedet a legtöbb esetben itt az, hogy izzó zsarátnokra kell a szájban térden csúszva addig vizet hordani, amíg a korábban tüzesen izzó fatönk ki nem zöldül. Inkább csak elvétve fordul elő a száraz ág, vagy a bűnös földbeszúrt botjának az öntézése, ahogy az a magyar anyagban jelen van (Megás 1975). Ez utóbbi viszont vezeklési motívumnak is tekinthető, s lehet, hogy bibliai (apokrif) elem: Ivan Franko írja, hogy az ótestamentumi apokrifekben olvasható a legenda, miszerint Ábrahám Lótot a leányaival elkövetett bűnök miatt azzal sújtotta, hogy azzal vezekelhet, ha egy földbe ültetett száraz fát addig öntöz, amíg az ki nem virágzik, s nem hoz gyümölcsöt. Néhány évbe telt, amíg a száraz ág kirügyezett (Franko 1895, 23. Vö. Scheiber 1985, 271).160 Valószínűleg ezt a vezeklési motívumot (noha nem független a kiválasztási motívumtól) mégiscsak külön alcsoportként kell kezelni. Mivel szétfeszítené e tanulmány kereteit, itt csak megemlítem, hogy a most tárgyalt motívum a Tannháuser-mondakörnek is szerves részét alkotja. A történet, amelynek részét képezi egy kivirágzó bot is, egyesek szerint Itáliából ered (ott még nincs meg benne a botcsoda), majd a délnémet területeken terjedt el. Mind a nép-, mind a mű költészetben rendkívül népszerű, és Richard Wagner operájában csúcsosodik ki.161 160 A téma népköltészeti vonatkozásait J. Karlowicz gyűjtötte össze (Podania o Madeju. Warszawa: Wisla II: 804-815; III: 102-134, 300-305, 602-604.) A forráshoz, sajnos, mind ez ideig nem sikerült hozzájutnom. 161 A kapcsolódó, valóban kisebb könyvtárnyit kitevő irodalomból most csak néhány fontosabbra utalok: Dübi 1907, 261-263; Frenzel 1966; Glück 1907; Heinrich 1915.
