Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
1. Néphit, népszokás, népi vallásosság
160 Néphit, népszokás, népi vallásosság Hartinger a Mariahilf-kultusz kibontakozását és terjedését a német nyelvterületen követi nyomon (az elterjedésben fontos szerepet lát a passaui kegyhely gondozásával megbízott kapucinusok tevékenységében és a különféle Mariahilf-társulások, -egyesületek működésében), a Kárpát-medencei kisugárzásaival viszont már nem foglalkozik, jóllehet ezek egy része sem mentes német vonatkozásoktól (vö. Barna 1990,49; Bárth 1990a, 421). Ezeket a magyar néprajzi szakirodalom nagyobbára számon tartotta, még ha a kegykép típusával általában mélyebben nem is foglalkozott. A Mariahilf-kultuszra108 vonatkozóan a magyar népi vallásosság katolikus megnyilvánulásai legutóbbi összefoglalásában sem a búcsújárás leírása keretében találunk utalást, hanem a naptári ünnepekkel foglalkozó fejezetben, Mária nevenapja, szeptember 12-e (különben a török feletti 1683-as bécsi győzelem napja) kapcsán. Itt viszont a szerző, Bárth János röviden bemutatja a kegyképtípus passaui eredetét és Magyarországra kerülésének lehetséges módját is (Bárth 1990a, 421). A valamivel későbbi, ám Bálint Sándor korábbi kéziratán alapuló (vö. Bálint 1944b), Barna Gábor által kiegészített, sajtó alá rendezett magyar búcsújárás-monográfiában is találunk rövid utalásokat a Segítő Szűzanya magyarországi kultuszára (Bálint-Barna 1994, főleg 104,115). A későbbiekben, egy-egy térség búcsújáró helyeinek a bemutatása során térnek ki szerzőink a Mariahilf-tisztelet helyi megnyilatkozásaira (Bangó 1978; Barna 1990; Barna 2000a, 79; Bárth 1990b; Lantosné 2001, 265 stb.). P. Majsai Mór Szűz Mária magyarországi tiszteletét dolgozta föl Szent Istvántól a 20. század hetvenes éveiig, ám vaskos munkájában mindössze egy rövid bekezdést szentel a Segítő Szűz Mária (Maria-hilf) tiszteletének (Majsai 1970,151). Itt említem meg, hogy a magyar „népi" gyakorlatban és (szak)irodalomban a Segítő Szűzanya kifejezés (és rokon értelmű társai) gyakran nem (pontosabban: nem csak) a közismert passaui Mariahilf kegyképtípusra vonatkoznak, hanem általában Máriára mint közbenjáróra, segítő Anyára. Ezt bizonyítja egyebek között egy ponyvanyomtatvány, amely a Pozsonyhoz közeli Dénesd, egyébként a máriacelli kegyképtípushoz tartozó szobrát „segítő Istenanyaként” aposztrofálja (Ave Maria 1910), valamint - hogy egészen mai példát is mondjak - András Imre bevezető gondolatai („a Segítő Mária népe vagyunk”) a Szegeden 1994-ben, a magyarországi és közép-európai Mária-tiszteletről megrendezett konferencia előadásait tartalmazó kötetben (András 2001). Mindez fölveti annak is a kérdését, hogy a különféle szöveges emlékek, amelyek a „segítő Máriához”, „segítő Boldogasszonyhoz” szólnak, mennyiben köthetőek a passaui Mariahilf-kegykép köréhez. Automatikusan semmiképpen, hiszen a fohász (illetve annak valamilyen változata) már korábban ismert volt: a ciszterciták körében a keleti egyház bizonyos előzményei után az eretnekekkel, illetve a törökkel szembeni segítségkérő fohász a napi imába is bekerült, amiből aztán a köpönyeges Madonna (Schutzmantelmadonna) képzete is kialakult. A 16. század közepe utántól Mária a „keresztények segítsége” formula a Loretói Litániából vált ismertté (magyar vonatkozásban vö. Cserey 1772,99; szlovákban Bálent 1947, VII. tábla). Miután a keresztény hadak a lepantói csatában (1571) Mária segíts! csata-108 A kutatás kiforratlanságát is bizonyítja áttételesen, hogy a német Mariahilf kifejezésnek nincsen közmegegyezéssel használatos magyar megfelelője. Az egyházi és a néprajzi, művészettörténeti szakirodalom felváltva alkalmazza a Segítő Szűz, Segítő Szűzanya, Segítő Boldogasszony, illetve Segítő Mária, Segítő Szűz Mária, Mindenkor Segítő Szűz Mária szófordulatokat.
