Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
1. Néphit, népszokás, népi vallásosság
A magyar falusi és mezővárosi temetők kultúrája a Kisalföldön 147 dig ilyen magától értetődő. Ezt látszik alátámasztani Sárváry Endre nagylégi plébánosnak a 19. század közepére vonatkozó tudósítása: ...a temetőben sírkeresztek sincsenek, kivéve az uj temetkezéseket, melyeket az alulírt plébános kereszt nélkül nem enged meg... (Sárváry 1868, 514) Ennek alapján nem lehet kizárni tehát azt a feltételezést sem, hogy a katolikus hívek sírjait éppen megkülönböztetés céljából inkább az ellenreformációtól kezdve kezdték a keresztjeiével megjelölni (ehhez analógiaként felhozható, hogy a kereszt mint a lakóház díszítőeleme elsősorban a rekatolizált falvakban fordult elő tömegesen, illetve azokban az országokban, pl. Itália, ahol a reformáció nem hódított, nem látni annyi út menti keresztet, mint tájainkon...) Az erdőben, fában bővelkedő északi területeken a fa sírjeleknek dúsabban faragott, népművészeti szempontból értékesebb változatai alakultak ki. A Garamnak kőben gazdag mentén természetesen a homokkőből készült síremlékek tekintenek vissza nagyobb múltra. A fában, kőben szegényebb, vizenyős, alföldi jellegű területeken az egyszerű, deszkából készült sírjelek, valamint - a Csallóköz és a Mátyusföld nyugati fele tekintetében a gyorsabb polgárosulásnak is köszönhetően - már eléggé korán a különféle műkő és beton síremlékek terjedtek el. A vizsgált térségnek főleg keleti és déli felében az 1918 előtti időszakban gyakori a süttői márványból (helyesen: süttői mészkő) készült síremlékek. Mivel 1918 után a süttői kőbányát országhatár választotta el térségünktől, e kőtípus felhasználása már csak szórványosan figyelhető meg. A régi sírjelek pusztulását a természetes erózión túlmenően az emberi hanyagság, illetve a szociális helyzetből adódó ráutaltság is elősegítette. Két világháború közötti helyi lapjaink rendszeresen számolnak be fa sírjelek tüzelőként való felhasználásáról, valamint a kő sírjeleknek új lakóházak falába való beépítéséről, továbbá sírjelként való újrafelhasználásáról. Az előbbire Gútáról és Érsekújvárból ismerünk konkrét példákat, az utóbbiakra pedig Zsigárdról és Naszvadról. Ehhez a kérdéskörhöz kapcsolható a fentebb már idézett peredi mondatöredék is. Itt kell megemlékezni arról a széliében ismert, tanmeseszerű hiedelemmondáról, amely arról szól, hogy ketten fogadást kötnek, hogy haza mernek-e hozni a temetőből egy fakeresztet. Miután ezt egyikük megteszi, vissza is kell vinnie, de a tolvaj, miközben szúrja vissza a keresztet a sírhalomba, hosszan lelógó kabátja beleakad, és azt is vele szúrja. Azt hívén, hogy a halott húzza őt le a sírba, ijedtében szörnyethal. Mielőtt a jellemző sírjeltípusokat bemutatnánk, egy módszertani kérdést kell még fölvetni. A szakirodalomban eléggé sűrűn előfordul tudniillik, hogy egy-egy település, temető jellemző (?) sírjeltípusát egyetlen variáns rajzával vagy fényképével érzékeltetik. Ha ehhez a szövegben nem társul olyan elemző-magyarázó kiegészítés, értékelés, amely a temető egész sírjelanyagának az összetételét, arányait is érzékelteti, akkor sokszor nagyon félrevezetők lehetnek az ilyen ábrázolások. Főleg a népművészet iránt fogékonyabb (a történetiségre viszont kevéssé figyelő) szerzők ugyanis gyakran csak a díszesebb fejfákat örökítették meg egy-egy temetőben. S ha történetesen csak egy-kettő volt a népművészetileg értékes-érdekes fejfákból - akkor annyit. Ily módon aztán utólag akár úgy is képzelhetjük, hogy az egész temetőre ezek a fejfatípusok voltak a jellemzőek. Mivel a fából készült sírjelek száma az utóbbi évtizedekben alaposan megcsappant, újabbak (a hagyó-
