Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
1. Néphit, népszokás, népi vallásosság
140 Néphit, népszokás, népi vallásosság magyar temetőkről néhány szórványos adatot Rudolf Bednárik közölt a szlovákiai temetőkről írott, nagyrészt még a háború előtti kutatásain alapuló szlovák nyelvű összefoglaló munkájában (Bednárik 1972, valamint az előzmény: Bednárik 1949). Megemlítendő még Dávid Mihály rövid írása, amelyben a kisújfalusi temetkezési szokások kapcsán a temető néprajzát, a sírjelölés szokását is érinti (Dávid M. 1988), valamint Danter Izabella, elsősorban a délnyugat-szlovákiai falvakba települt magyarországi szlovákok temetkezési szokásait taglaló előadása (Danter 1991), egy eltűnt(tetett) református falu, Mohi temetkezési szokásainak bemutatása (Danter 1994a, 77-80). Csáky Károly legutóbb megjelent monográfiája részletesen tárgyalja a most vizsgált témakört is, ám földrajzilag éppen hogy csak érinti jelen kutatási területünket (Csáky 1999). A hetvenes évek második felétől kezdve e sorok írója tett közzé néhány, a kisalföldi temetőket bemutató ismeretterjesztő vagy adatközlő dolgozatot (Liszka 1978; Liszka 1980; Liszka 1983; Liszka 1988a; Liszka 1988b; Liszka 1990g; Liszka 1992a, 117- 135; Liszka 1998b). Jelen összefoglalás alapjául zömében a hetvenes évek második felében, illetve a nyolcvanas évek elején végzett terepmunkák eredményei szolgálnak. Ahol arra nincs külön utalás, a jelen idejű ténymegállapítások ezt az időszakot reprezentálják. A kilencvenes évek végén modernebb szempontú kiegészítő gyűjtésekre is sor került, így jelen összefoglalás a fentiek összegzéséből született. Ami közvetlenül a térséggel határos területek temetőkultúrájának a vizsgálatát illeti, megemlítendőekTimaffy László szigetközi publikációi (pl. Timaffy 1960), továbbá a már szóba került Bednárik-kötetek (Bednárik 1949; Bednárik 1972), valamint Ján Botík közelmúltban megjelent, a Szlovákia határain kívül élő szlovákok temetőkultúráját bemutató igen tanulságos könyve (Botík 1999). II. A falusi és mezővárosi temetők néprajzi vizsgálatának eredményei 1. A temető A temető helye a településszerkezeten belül Azt, hogy egy-egyfalu népe hová telepítette temetőjét, a természetföldrajzi adottságokon (pl. vizenyős, sík területen valamilyen természetes, olykor mesterséges dombot, kiemelkedést igyekeztek találni) kívül nagyban befolyásolta a néphiten alapuló helyi hagyomány, illetve a helyi és központi, egyházi és világi rendelkezések, törvények. Köztudomású, hogy a honfoglaló magyarok halottaikat a falutól távolabb, általában homokdombra telepített temetőkben földelték el. A kereszténység fölvétele után Szent László, majd Könyves Kálmán arról rendelkezik, hogy a halottakat a templom mellé temessék, nagyjából fél évezred múltán Mária Terézia és II. József rendelkezései (amelyeket az egyes helyi hatóságok a következő évtizedekben többször megismételtek, megerősítettek) az egészségügy korszerűsödésének tükreként kimondják, hogy a temetőket a lakott területtől távolabb kell elhelyezni (vö. Liszka 1999, 14). A szlovákiai Kisalföldön azt tapasztalhatjuk, hogy a temetők a történeti fejlődés következtében különböző rendben helyezkednek el. Ilyen szempontból példaértékű a taksonyi temető helyváltoztatásainak a leírása Troch Pál tollából: Régi szokás szerint községünkben is a templom körül temetkeztek. A temetőt fal vette körül, melynek kapujánál egy kis harang függött faállványon. Annak idején a halottat szt.
